Celaya, Gabriel: Fin de semana en el campo

A los treinta y cinco años de mi vida,

tan largos, tan cargados, y, a fin de cuentas, vanos,

considero el empuje que llevo ya gastado,

la nada de mi vida, el asco de mí mismo

que me lleva a volcarme suciamente hacia fuera,

negociar, cotizar mi trabajo y mi rabia,

ser cosa entre las cosas que choca dura y hiere.

Considero mis años,

considero este mar que aquí brilla tranquilo,

los árboles que aquí dulcemente se mecen,

el aire que aquí tiembla, las flores que aquí huelen,

este “aquí” que es real y, a la vez, es remoto,

este “aquí” y “ahora mismo” que me dice inflexible

que yo soy un error y el mundo es siempre hermoso,

hermoso, solo hermoso, tranquilo y bueno, hermoso.

Harmincötödik esztendejében életemnek,

oly hosszú, oly terhes s végül oly üres évekre hágva,

fölbecsülöm a tetterőt, amit már elhasználtam,

a semmijét életemnek, mivoltom hányadékát,

amitől okádnom kell kifelé folyton,

amitől alkudozom, munkámat, dühömet árcédulázom,

dolgok közt dolog vagyok, amely lökdösődik és vagdos,

mert melléfogás vagyok, míg a világ mindig szépséges.

Fölbecsülöm éveimet,

föl ezt a tengert, mely itt csillog nyugodtan,

a fákat, ahogy lágyan itt hajladoznak,

a levegőt, mely reszket, a virágokat, ahogy illatoznak,

ezt az „itt"-et, ami valós és mégis messzi-messzi,

ezt az „itt"-et meg „épp most"-ot, amely konokul vágja szemembe,

hogy melléfogás vagyok, s a világ mindig szépséges,

szépséges, csakis szép, nyugodt és jóságos, gyönyörűséges.