- Zabolázd meg szenvedélyed,
mely együtt lobog szemeddel,
megölnek a vad tusákon,
jaj, Juan Ramón, ne menj el!
- Hagyd el már rimánkodásod,
nincs idő most szó-beszédre -
vár már künn a tar mezőkön
bajtársak testvéri népe.
Vár rám golyók záporában
sok feketebőrű bajtárs -
ágyú dörren, puska csattan,
hull a gránát, hull a kartács.
- Jaj, Juan Ramón, ne menj el,
vész les rád majd mindenünnen -
bánat üt tanyát a házban,
bánat ver tanyát szívünkben.
- Engedj már utamra, húgom,
ne töprengj. Bocsásd a vállam.
Vár a vakmerő had: együtt
csörtetünk majd vad csatákban.
Szeretetnek, szenvedélynek
ösvényei összeszőnek
lelkeinkben tiszta eszmét,
szíveinkben jó erőket,
velünk száll a hősiesség
zabolátlan tág fuvalma -
tudjuk, nem hiába küzdünk:
vár a bátor harc jutalma
Tudjuk, új szabad vetésnek
vág barázdát most a fegyver...
- Ó, maradj velünk, maradj itt,
jaj, Juan Ramón, ne menj el!
Szeretett szülőhazám rég
senyved már rabszolgasorban,
- sosem száll inamba merszem,
áruló, ki visszatorpan!
Ki tűnődik a halálon,
ha a nép fegyverbe szállva
utat vág rekedt-ködökben,
hogy a hajnalt megtalálja?
- Bátyám, furcsa a beszéded,
ily igéket még.ki hallott?...
- Mennyit vártam, rostokoltam,
mennyit vártam ezt a harcot!...
Mondd anyánknak: hadba szálltam,
harcba szólít tiszta vérem;
győzelmes virágfüzérrel
koszorúz majd hősi népem.
Ó, hazám nemes vidéke! ...
Lankás halma, tág lapálya!
Büszke néped talpra szökken
fegyverekkel perbeszállva!
Élni akar itt a nép!
Engem is hajt vágya, szomja -
s a szabadság szomjúságát
semmi más korty el nem oltja!
Lelkem lángja hadd lobogjon
benn a harcosok szívében,
érzem: egy vagyok velük már -
arcukat szívembe véstem.
Megifjúl, ki harcba száll most!
És ha karddal-diadallal
vágunk hozzá hősi mesgyét -
felpitymallik majd a hajnal!