Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Dsida Jenő: Húsvéti ének az üres sziklasír mellett

Dsida Jenő portréja

Húsvéti ének az üres sziklasír mellett (Magyar)

Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó - mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.
 
Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, - most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.
 
Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány,
ki az ördög ösvenyén
biztos lábbal, tudva mén:
szent kenyéren nőtt apostol,
aki bűnbe később kóstol, -
Krisztus, ilyen voltam én.
 
Amit csak magamban látok,
csupa csúnya, csupa átok,
csupa mély seb, éktelen,
testem oly mértéktelen
volt ivásban, étkezésben,
mindenfajta vétkezésben
s undokságom végtelen.
 
Ó, ha tudnám, megbocsátasz,
s országodba bebocsátasz,
mint szurnám ki két szemem,
mint vágnám le két kezem,
nyelvem húznám kések élén
s minden tagom elmetélném,
amivel csak vétkezem.
 
Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok
és e sajgás, mely gyötör
nem is sajgás, már gyönyör.
Hamuval szórt, nyesett hajjal
ér engem e húsvéthajnal
és az üres sírgödör.
 
Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom,
tehetetlen két karom...
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.
 
Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten.
Lelkemet nagy, jó meleg
szent fuvallat lepte meg,
lent az odvas, szürke barlang
mélyén muzsikál a halk hang,
ahogy könnyem lecsepeg.
 
Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
áprilisban fürdik és
aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra
s ring, hullámzik a vetés.
 
Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal
nem követlek, Mesterem.
Majd csak csöndes estelen
indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt
szemmel, szinte testtelen.
 
Fennakadva tüskeágon,
éjsötét nagy pusztaságon
étlen, szomjan vágok át,
nagy hegyeken vágok át,
mint eltévedt eb szimatja,
mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát.
 
S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon
s így ujjongván, nem is érzik,
hogyan sajog, hogyan vérzik
rögbe horzsolt homlokom.
 
Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan...
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utólérlek, Krisztusom!


FeltöltőVáradi József
Az idézet forrásahttps://www.arcanum.com/hu

Easter song beside the empty tomb (Angol)

By your tomb with trepidation,
fearfully I man my station,
oh - the charge is great, no doubt,
burns and crushes with its might:
for the skeptics and the doubters,
for your sacred law’s deniers,
empty grave, a ghastly sight.

By the mouth of your open grave
sitting amid sighs that I gave
pondering my wretched life
half-wasted, with sadness rife
woe, — I’m battered by such sorrow,
as in verses of Jacopo
and Saint Bernard call to you.

There is no one quite so vile,
traitor and untrue disciple,
on the devil’s path, treads he
sure of foot, and knowingly:
‘postle nurtured on holy bread,
yet to sinful ways he was led, -
Christ, that guilty soul was me.

All I see in my self’s dark well,
vile curse, detestable spell,
wound-riddled, despicable,
urges uncontrollable,
drowned in drink and gluttonousness,
facing sordid sins, resistless,
endlessly contemptible.

If I knew you’d lend forgiveness,
to your kingdom, grant me access,
I’d bore out mine own two eyes,
lob off my two hands, likewise,
sever my tongue on a knife’s edge,
let my body fall to ravage,
sinful tools that I despise.

My sins are innumerable.
I regret all, I repent all,
and this pain that torments me
bends its arc toward ecstasy.
With my hair ash-covered and torn,
I rise on this cool Easter morn
and your empty grave I see.

Marvel at the clammy, concave
recess carved into a rock cave,
my two arms hang listlessly,
useless they are now to me …
You dole out unbounded mercy,
rise, resurrect, grant clemency
if only I’d let it be.

Nursing the wounds of my old faith,
all day long I sit and I wait.
Suddenly a sacred breeze
wraps my soul in warmth and ease,
from beyond the deep, ashen gates
melodious tune emanates,
string of drops, my tears release.

My Lord is alive once again,
treads his well-worn stride once again,
bathes in April’s vernal ways,
gilded by the sun’s warm rays,
wherever he ambles along,
throngs of birds break out into song,
newly sowed fields sing his praise.

Maidens singing holy gospels,
flower-bearing pure disciples,
Master, I won’t follow thee.
Perchance on a quiet eve,
I’ll set out, and trace your journey,
crawling, prostrate, down on my knee,
teary eyed, ephem’rally.

Caught up in a thornwood’s branches,
pitch dark, crossing vast expanses
parched and famished, I travail,
scaling mountains, I travail,
like a hound who’s wandered off path,
catches the scent of his own death,
still pursues his master’s trail.

Sing the praise of heaven’s story,
palmy, everlasting glory,
meanwhile dragging my earth-bound
body on the dusty ground,
rejoicing that none of them know
how my swelling, how my pains grow,
’til in my own blood I’m drown’d.

Heaven’s doctrine defies knowing:
crawling, bleeding, yet rejoicing,
wallowing in dust and mire
and yet, aiming ever higher …
wear my legs down to the core
yet I know, at Heaven’s door
I will reach you, Christ, my Sire!



FeltöltőVáradi József
Az idézet forrásahttps://medium.com/@joevaradi/easter-song-beside-the-empty-tomb-29745bcce25

minimap