Óda (Magyar)
1 Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.
Nézem a hegyek sörényét - homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és - amint elfut a Szinva-patak - ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés.
2 Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!
3 Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng.
4 Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját - hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong - tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.
5 Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált - Kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.)
6 (Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.) Az idézet forrása | http://mek.oszk.hu |
|
|
Oda (Szerb)
1 Evo sedam pored reke. Leti mladog leta povetarac laki – ko toplina drage večere neke. Privikavam srce na tišinu. To ne iziskuje mnogo muke – ispliva sve što davno potonu, glava se pogne, a klonu ruke.
Gledam grive šuma, cela listva sad blista poput tvoga čela. Tišinu puta niko sad ne dira, vidim kako ti vetar po suknji prebira. A pod žbunjem lomnim vidim kako ti se kosa jegulja, kako ti se blago na grudi sliva – ko što rečica Sinva teče – gle, opet vidim kako kulja preko okruglih belutaka greha, na zubima ti sjaj vilinskog smeha.
2 O, kako te volim, tebe, što si na reč privolela u najdubljoj tami bića naseljenu varljivu samoću i vaseljenu. Tebe, što se poput slapa od sopstvenog zvuka odmičeš od mene, bežiš, nestaješ bez traga, dok ja sa vrhova svog života kličem, na domaku daljina, urličem, vičem, potucajući se nebom i širom zemlje – volim te, maćeho draga!
3 Volim te kao što dete majku voli, kao špilja zev svojih dubina golih, volim te ko sale blistanje belo, ko duša plamen, ko odmor telo! Volim te ko što vole život smrtnici, dok ih ne skrije ćivot.
Svaki tvoj osmeh, reč i pokret čuvam ko što zemlja otpatke čuva. U svest sam te utisnuo ko u kovinu reči, s nagonima svojim utisnuo ti sliku, ti, dragi, lepi liku, tu je tvoje biće – bitnost i otkriće.
Minuti zvečeći stradaju, al΄ ti mi nemo sediš u ušima. Zvezde se pale i padaju, al΄ ti mi jednako blistaš u očima. Ukus tvoj, ko u pećini tišina, na nepcu mi se topi, miluje vilice, a ruka ti se na staklenoj čaši miče, na njoj sitne, fine žilice, sviće, sviće.
4 Oh, od kakve sam to sazdan materije da me tvoj pogled obnavlja i ruši? Kakva mi to svetlost sja u duši i divljenja dostojne misterije da mogu u magli ništavila cele predele tvog tela obići bele?
I ko u ozarenom umu reči sjajne mogu mu već otkriti sve tajne!...
Tvoj krvotok, ko bokor ruža, dršće, jednako dršće, nosi struju radosti večne, pruža tvom licu ljubavi cvat i rod, a utrobi tvojoj blaženi plod. Plodno tle tvog stomaka povija i plete sitno korenje, u spojeve njegovih finih linija utkiva čvorove, raspliće uzlove – da ti nedra sišu i kupe sve rojeve, da lepo žbunje tvojih pluća šumi slavu tvog sopstvenog uskrsnuća!
Blaženo kruži materija večna tunelima tvojih creva, celim se bogatstvom napaja kad je tečna u bubrezima tvojim, bunarima vrelim! Valoviti brežuljci se dižu, zvezdani u tebi predeli se nižu, jezera se mute, fabrike dime, milionske zveri gmižu, bube, trave, okrutnost i milost veličajna, sunce sja, svetlost severna strada, u dubinama tvojim vlada večnost nesaznanja.
5 Ko grumeni zgrušane krvi, tako ti padaju pred noge ove reči uboge. Biće muca, grdi – čist je govor samo zakon tvrdi. Al΄ udovi moji, obnovljeni, streme iz dana u dan, već spremni da zaneme.
Al΄ sve dotle kličem – O, ti, koju iz mnoštva od dve hiljade miliona izdvajaju, ti jedina, ti blaga kolevko, tvrdi grobe, posteljo draga, primi me u zagrljaj!...
(O, jutarnje nebo u visini! U rudama neba zvezde teku. Od silne svetlosti oči me peku. Izgubljen sam, tako mi se čini. Čujem kako nada mnom seva, to srce kuca, peva.)
6 (Pripev) (Voz me nosi, za tobom bludim, možda ću te još danas steći, možda će da zgasne taj plamen ludi, možda ćeš mi tiho, tiho reći:
Okupaj se, mlaka voda žubori! Evo peškir, obriši se, osveži! Peče se meso da glad ti utoli! Postelja je tvoja – gde ja ležim!)
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://feherilles.blogspot.hu |
|