Nagyon fáj (Magyar)
Kivül-belől leselkedő halál elől (mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz, az asszonyhoz ugy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is -
ezért ölel minden, ami asszonyra lel, mig el nem fehérül a száj is.
Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb menedékünk; a kés hegyét bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt nő, ki érti e szavakat, de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem így, élők közt. Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek kezében a csörgő csereg, ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene tenni érte és ellene? Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit a világ így is olyat, akit kábít a nap, rettent az álom.
A kultúra ugy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben -
de az hol áll, hogy nézze, mint dobál halál s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek! Ti kisfiuk, a szemetek pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek, kerék alá kerüljetek s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek viselők, elvetéljetek és sirjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek, bukjatok, összetörjetek s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak, egymást megtépve nő miatt, ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák, kiket, hogy húzzatok igát, herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.
Néma halak, horgot kapjatok jég alatt és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek, minden, mi kíntól megremeg, égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, mig él. Azt tagadta meg, amit ér. Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől menekülő élő elől a legutolsó menedéket. Az idézet forrása | http://mek.niif.hu |
|
|
Doare tare (Román)
Om și sine, de moartea-n pândire, (ca un șoricuț speriat-n gaură)
când te arde, deja, fugi la doamne, sub brațe, poală, aură.
Momeală, nu pofta-n calda poală, te împinge, chiar cutuma ‒
cazi-n brațe, dacă, e la patru ace, până când, pălește gura.
Dublă povară, iubind, dublă comoară. Care, iubind pereche n-are,
e fără țară, sărmană, ca o fiară, ce nevoile își face.
Alt refugiu nu avem; deși cuțitul ții spre mamă, tu, cel bravu'!
Și vezi, e femeie, cu istețime, însă, pe mine nu m-a vrut.
Așa n-am loc printre vii. În cap am zgomot, gândul, chinul, bine ornate;
cum la pruncă, sunătoarele sună, când, cu mână sunt scuturate.
Ce să faci pro și contra, decât să taci? N-am rușine, dacă văd-n iris,
va fi impins de lume, cel ce e atins de Soare, îngrozit de vis.
Oh, cultură, mă dezbracă de vechitură, ce, arunc jos, în amorul vesel ‒
cum ar vrea, să mă vadă moartea, aruncat, suferind singurel?
Bebelușa suferă, ca și mămuca. Pe chin alină smerenia.
Deși, mie bani vin din jeluire și mă va găsi infamia.
Ajutați! Voi băieți, holbați ochii, ea se crede mare.
Cei curați, sub cizme zbierați și spuneți-i: Doare tare.
Câinilor, fiți victimele roților și urlați-i: Doare tare.
Femei, avortați, purtând poveri, și plângeți-i: Doare tare.
Cei întregi, cădeți, vă spargeți și molfăiți-i: Doare tare.
Bărbăței, smulgându-vă pentru femei, nu încetați: Doare tare.
Cai, tauri, ca, la jug, să fiți buni, la castrat, urlați: Doare tare.
Pești muți, s-aveți cârlig sub ghețuși și căscați-vă: Doare tare.
Cei vii, tremurând de agitații, să vă ardă casa, gardul, peisaje ‒
și lângă pat, tăciunoasă, când a dormitat, lătrați cu mine: Doare tare.
Tot s-audă. A refuzat, ce laudă. Și-a retras din orgoliu
de la om-n sine, cel viu în pribegie, ultimul său refugiu.
1936
|