Juhász Gyula: Erinnerung an das große Wasser (A nagy víz emlékére Német nyelven)

A múlt ködéből kondul egy harangszó,

Mely ötven éve Gergely éjjelén

E táj fölött zengett komor, riasztó

Hangjával, mint az elveszett remény.

Hirdette, hogy a szőke víznek árja,

Mint a halálnak angyala robog

És a viharzó tavasz-éjszakában

Most dőlnek össze békés otthonok.

A csöndes város, mely száz évek óta

Dolgos magyarság víg tanyája volt,

A magyar Isten írása a porban

Lett értelmetlen, üres, csonka, holt.

A kikeleti szél az elmúlásról

Fütyült fölötte vészes éneket

És a romokból és a pusztulásból

A kútágas az ég felé meredt.

Nemcsak halál harangja volt ez akkor,

Föltámadást is hirdetett szava

És nem csupán az ár tört át viharzón

De hajnalt is hozott ez éjszaka.

A vízben bölcsők ringanak, az élet

Fölsír a gyászból, mint a csecsemő,

Mert nem lehet halálos az ítélet,

Míg megterem itt búza és erő.

A törpe viskó a nagy vízbe dőlhet,

De a magasba lendül a torony

És délibábja reszket a jövőnek

Az enyészetbe omló romokon.

Az Úrnak lelke lebegett teremtőn

A vizek fölött s egy szép reggelen

Fölhangzott boldogítón, messze zengőn

Az új világ parancsa, a Legyen!

Az Alföld szíve megdobbant, a földből

Kikelt a karcsú paloták sora,

Mindennap újabb alkotást köszöntött

A fiatal városnak mámora.

Egy világ hozta a részvét adóját,

Bécs, Brüsszel, Berlin, Párizs, Róma állt

A bölcsőnél, amelyben Magyarország

Új gyermeke legyőzte a halált.

Most minden gyászon, romláson, bukáson,

Tűzön, vizen keresztül él Szeged,

Fiatal óriás, gyönyörű város,

Ki új egünkbe új tornyot emelt.

A borzalomnak éjéből az élet

És haladás napját köszönti ma,

Zászlóit lengeti a jó reménynek

És minden sóhajtása egy ima:

A szőke víz emelje a hajókat,

Mint az öröm az embersziveket,

Tiszavirág viruljon a habokban

És már ne késsen az a kikelet,

Mikor minden harang egy hangba olvad

És mint az égig harsogó elem

Fölébreszti az élőt és a holtat

A legnagyobb, legvígabb ünnepen.

Aus Nebeln der Frühzeit läutet die Glocke,

das vor fünfzig Jahren in Gergelys Nacht

auf düsteren Ton die Menschen aufhorchte,

ein Ton, die alle Hoffnung umbracht hat.

Es teilte mit, dass die Flut des blonden Wassers,

so schnell wie ein Todesengel rolle,

und in die stürmische Frühlingsnacht, sagt er,

jetzt, alle Häuser vernichten wolle.

Die Stadt, die seit Hunderten von Jahren taugt

es war ein glücklicher Ort der Ungarn,

und die Schrift des ungarischen Gottes im Staub

es wurde bedeutungslos, leer und arm.

Der starke Ostwind pfiff von Vergangenheit

und es pfiff ein unheilvolles Lied vor,

aus den Ruinen und aus das ganze Unheil

der Ziehbrunnen Pfosten blickten hervor.

Damals war es nicht nur die Todesglocke,

die Worte kündigten auch eine Offensive an,

es war nicht nur die Flut, was wild um rockte,

nach dieser Nacht brach auch den Morgen an.

Wiegen schaukeln im schnellen Wasser, Leben

weint auf, schreit auf Kummer wie ein Säugling,

weil dieses Urteil kann nicht der Tod geben,

bis die Weizenernten uns die Kraft gibt.

Zwerghütte kann ins grosse Wasser kippen,

aber der Turm schwingt es dort hoch oben

Luftspiegelungen vor der Zukunft zittern,

auf zerfallenden, bröckligen Boden.

Die Seele des Herrn schwebt über der Schöpfung

über Wasser und an einem Morgen,

es klang selig als wärst der Ferne Tröstung,

glückliche Aufschrei, es gibt keine Sorgen!

Das Herz der Ebene schlug aus dem Boden

eine Reihe von schlanker Paläste wuchs,

und jeden Tag war ein neues geboren,

‘d der jungen Stadt hat Tag für Tag Nachwuchs.

Die Welt hat bei Tribut des Mitleids gespurt,

Wien, Brüssel, Berlin, Paris, Rom standen

an der Wiege, in der Ungarns Neugeburt,

ihr Kind hat den Tod gut überstanden.

Jetzt durch jeder Trauer, jedem Verfall, ‘d Sturz,

Szeged überlebt Wasser und Feuer,

junger Riese und schöne Stadt, mit Dammschutz

der ein neuer Turm hat, mit grossem Feier.

Das Leben ist frei von der Nacht der Drohung

und heute grüsst gern der Tag des Fortschritts,

es schwenkt seine Fahnen der guten Hoffnung

‘d schickt ein Gebet ins Gottesangesichts.

Das blonde Wasser soll die Schiffe heben,

wie die Freude die Herzen der Menschen,

die Eintagsfliege soll in dem Schaum blühen,

‘d, die Ostwinde sollen ja nicht schwänzen.

Wenn alle Glocke zu einem Klang verschmilzt

‘d wie eine Zelle, das bis zu Himmel ragt,

die Lebenden und Toten wieder wach risst,

auf dem grössten und lustigsten Feiertag!