Petőfi Sándor: A szájhősök

Meddig tart ez őrült hangzavar még?

Meddig bőgtök még a hon nevében?

Kinek a hon mindig ajkain van,

Nincsen annak, soha sincs szivében!

Mit használtok kofanyelvetekkel?

Évrül-évre folyvást tart a zaj,

És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?

Nincs-e még meg minden régi baj?

Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval

Az időt így elharácsoljátok;

Várva néz rég s oly hiába néz az

Isten napja s a világ reátok.

Nyujtsátok ki tettre a kezet már

S áldozatra zsebeiteket,

Tápláljátok végre a hazát, ki

Oly sokáig táplált titeket.

Áldozat s tett, ez a két tükör, mely

A valódi honfiút mutatja,

De ti gyáva s önző szívek vagytok,

Tettre gyávák s önzők áldozatra.

Hiszem én, hogy, mint a fák tavasszal,

Megifjodnak a vén nemzetek,

De ti hernyók új lombot nem adtok,

Sőt a régit is leeszitek.

S oh mi vakság! fölemelte még a

Népszerűség őket paizsára,

Az elámult sokaság, miképen

Megváltóit, karjaiba zárja.

Megváltók? ők a hon eladói,

Elveszünk ez ordítók miatt...

Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,

Mert a félénk eb mindég ugat.

Én ugyan nem állok a sereghez,

Mely kiséri őket ujjongatva,

És ha egykor közibök vetődöm,

Nem egyébért lépek e csapatba,

Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez

Ál nagyok győzelmi szekerét,

S haragomnak ostorával vágjam

Arcaikra a bitó jelét!

Szatmár, 1847. augusztus

Wie lange hält noch dieser irre Lärm?

Wie lang’ heult noch im Namen des Landes?

Wem der Heimat auf seinen Lippen hat,

er hat es nie auch in seines Herzens!

Was nützt euch euer Hökerweib Zunge?

Der Lärm geht Jahr für Jahr immer weiter,

und ist nicht dort, wo die Nation war?

Gibt es noch all die Probleme heuer?

Machen, machen! Stattdessen mit Worten,

und so verschwendet ihr nur euer Zeit;

er wartet so lange ‘d sucht vergebens,

dass Gottes Tag und die Welt für auf euch.

Strecket ihr euren Händen endlich aus

und opfert mal auch euren Geldbeuteln

ernähret endlich euer Land, welcher

Lang euch ernährt hat, ohne zu deuteln.

Opfer und Tat, das sind die beiden Spiegel,

die es uns zeigt, den wahren Patrioten,

doch ihr habt feige selbstsüchtiges Herz,

feig beim Handeln und Egoist beim Opfern.

Ich glaube, dass wie Bäume im Frühling

die alten Nationen neu verjüngen,

doch ihr Raupen gibt kein neues Laub,

ihr frässet weg, auch sogar die alten.

Oh, welche Blindheit! Noch angehoben,

auf den Standard Niveau der Beliebtheit

wie die fassungslose Bestandsmenge,

schliesst seine Retter der Arme allzeit.

Retter? Sie sind die Verkäufer der Heimat,

wir verlieren wegen dem Grossmaule,

sie wissen von uns, dass wir Angst haben,

denn der schüchterne Hund nur Gejaule.

Ich gehe sicher nicht in die Menge,

der die Jubelnde begleitet allweg,

‘d, wenn ich jemals in zu denen käme,

ich trete nur bei auf diesem Abweg,

nur deswegen, dass ich zertrümmern kann,

das Siegerwagen der Scheinpatrioten

mit der Peitsche meiner Wut schlagen kann,

das Galgen-Zeichen am Gesicht der Idioten!