Rigó Tibor: Jetzt noch (Most még Német nyelven)

Most még

kinevetsz amikor megőszült apádat

játszani látod

gúnyos mosollyal intesz csupán és

annyit szólsz olyan már mint a bolondos kisgyerek

mert én már játszom igen játszom az életet

elrejtek minden gondot rejtem a szétmorzsoló perceket

mi bánt

hogy te azt meg ne tudd te azt soha meg ne lásd

kezem olykor már megremeg és

gyengülő lábaim is rogynak

és legbelül érzem

én már csak foszlott rongya vagyok a fénylő holnapoknak

a fájdalmam nem értheted mert versben

kitekert szavak mögé rejtem el

vagy épp egy korhadt farönkbe vésem

ha én már nem leszek te is megértsed

a tenger nyel el végül is minden locsogó kis folyót

a kicsit a

nagyot is a hullámoktól barázdált homlokú mogorva fortyogót

rohantam én is szabott partjaimat mosva

kitörni vágytam

fel szállni akartam a fényes csillagokba

de legyőzött mindig a föld mágneses vonzó ereje

a porba hullottam vissza

százszor vagy ezerszer és

sokszor vérzett megrepedt a tenyerem

ahogy markolni akartam

a fénysugarakat

hogy fény legyek én is

hidd el nagy volt bennem is az akarat

valaki lenni akire felnézhetsz talán

de látod mi lettem végül

ez a megőszült roskadó ember itt

ez lett

a te jó apád

érzem már

hiába lassulok

a rohanást mint a kiszáradt folyó

hasztalan tartom vissza

mert végül

elnyel majd engem is a tengeralvadó piros véremet

kéklő sós vizével összemosva

porladó csontjaim felett

nem lesz majd cifra felirat

hogy fényt adtam a világnak

mikor az épp a vesztébe rohant

képmutató népem sem terít reám cifra szőtt szemfedőt mert a

mellem én soha nem döngettem

ahogy ma az már a menő

csak szolidan élek önmagam mindentől vissza fogva

nem kell már barát sem csak megértésre vágyom

mint a hűst adó nyári éjszakák a fénylő csillagokra.

Jetzt noch

lachst mich aus, wenn du deinen grauen Vater

bei spielen zuschaust

winkst nur mit einem sarkastischen Lächeln

du sagst nur, er ist schon so, wie ein dreissiger Kleinkind

denn ich spiele bereits, ja, ich spiele das Leben

ich verstecke alle Probleme, die zerfallenden Minuten,

was kränkt

so, dass du das nie erfährst, dass du niemals siehst,

meine Hände zittern manchmal und

auch meine Beine kollabieren

‘d, ich spüre es in mich

ich bin nur ein zerfetzter Lappen für den strahlenden morgens

kannst meinen Schmerz nicht verstehen, weil in Gedicht

verstecke es hinter verdrehte Worte

oder es in den morschen Baumstamm schnetzle,

wenn ich nicht mehr da bin, wirst du es verstehen

schliesslich am Ende verschluckt das Meer jedes plätschernde Flüsschen

das kleinen, das

grossen, mürrischer und brodelnder Wellen grantig gerunzelter Stirn

rannte ich auch und wusch meinen massgeschneiderten Ufern,

wollte ausbrechen,

wollte zu den hellen Sternen herauffliegen, aber

immer besiegt von der magnetischen Anziehungskraft der Erde

fiel runter in den Staub zurück

hundertmal, tausendmal und

oft blutete meine zerrissene Handfläche,

wie ich ständig greifen wollte

die hellen Lichtstrahlen,

damit auch ich ein Licht werde,glaub mir, der Wille war auch in mir sehr gross

jemand zu sein, zu dem man vielleicht aufschauen kann,

doch siehst, was aus mir geworden,

dieser ergraute, zusammenfallende Mann hier

das ist

dein guter Vater

ich spür’, schon

werde umsonst langsamer,

das Rauschen wie ein ausgetrockneter Fluss

halte es nutzlos zurück,

denn zuletzt

das Meer wird auch mich verschlingen

mein geronnenes rotes Blut

mit blaugrünem Salzwasser gewaschen

über verwesende Knochen

es wird keine schnörkelnde Schrift,

dass ich der Welt je das Licht gab,

als es ihn gerade zu Ende ging

mein falsches Volk bedeckte mich nicht einmal mit einem Leichentuch,

ich habe mich nie geprahlt mit mir,

was ist das heutige Mode,

ich lebe einfach solide und halte mich von allem zurück,

ich brauche keinen Freund, ich möchte nur Verständnis,

wie die Sommernächte, die leuchtenden Sterne kühlen.