Szabó Lőrinc: Autumn Trees (Őszi fák in English)

Láttalak, lomb, mikor születtél,
fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
ép oly magas az ablakom:
az ablakot a kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt minden kis leveled,
mint az újszülöttek keze.

Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr vagy öreg papír zörögsz,
ha a szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.

Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát
és fölgyújtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.

Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vígan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele, –
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.

Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
ígér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.

I saw you, dear limb, when you were
a newborn still!
The chestnut trees outside
as tall as my window sill:
by the window, in azure of spring
cheered by your green swings and dips,
your every tiny leaf wrinkled still,
like a newborn’s delicate fingertips.

You are wrinkled even now, chestnut branch,
wrinkled once again,
rattling like old paper or skin
as the wind stirs you now and then,
through the window
beams your golden glow,
even as half your treasure
whips about down below.

Your myriad little hands
beam when the sun shines bright
each one clutching the tree,
setting the final moments alight:
you’re exquisite! And no matter how
lost in the mire,
your ravishing beauty, your defiance
I do admire.

Life ought to be forever, but
if you can’t get your wish,
fight bravely and bow out with joy:
what finer way to perish;
fight and embrace your demise,
rest proud and carefree, –
once you were gold, now you are debris,
beautiful debris.

Fight on and flourish! Golden leaf,
moth of doom, burn, arise!
Hardly melancholy, this lovely death,
summer’s fiery demise.
Fight on and flourish! Fear not the
grave of wind and muddy ground:
gleam, autumn branch! — If only such
grandeur could follow me, earthbound.