Thurzó Lajos: Unser armer Vater (Szegény apánk Német nyelven)

Az örök semmibe korán lehullt,

fiatal volt még ötven se múlt. —

Кödből derengett az őszi délelőtt,

sírtak a fák házunk előtt.

Szegény apám!

A sárga levelek mint sebzett madárkák

röpködtek szobánk ablakán.

Kint az eső motozott, zenélt:

Hullt a sok árva,

szomorú taktus az út sarába .. .

 

A küszöbről néztük félve a harcot,

anyánk meg hárman mi.

Láttuk, a szeme lángban hogy ég.

Felült az ágyban és akart kiáltani,

hogy nem akar elmenni még,

jaj, nem akar elmenni még . . .

erősebb volt az ellenfele,

hiába közdött szegény vele,

és később csak esengett,

könyörgött már,

szeméből folytak a könnyek:

„Te sötét halál, hát azt enged bár,

hogy tőlük még halkan elköszönjek ..."

De kihunyt az élet

ki kedves volt nékünk,

s, kik maradtunk árván,

sírva összenéztünk .. .

 

Es még sokáig sírtunk,

sírtunk egyre csak tovább,

kisebb lett mindennap a kenyér,

az élet mindig mostohább .. ,

S hogy hullta szegénység

vészes árnya ránk,

visszavágytuk szegény, jó apánk.

 

Alomvilágban élt ekkor már velünk.

Hajunk turkálta,

csókolta álmos kis szemünk.

Őlében ringatott ringó pamlagot'

s hogy elringtunk, elnézett hosszan

s mint a mélység, mélyen hallgatott...

 

Akkor még nem értettük, most már igen

tört fényét a fáradt szemeknek,

hogy miért sírt apánk befelé mindig,

amikor mások hangosan nevettek.

De könnyeit sohase láttuk,

mint a mosolyt is

csak néha nyilam az ajkán:

belül csipegtek valahol

mint őszi vizek

a fájó lelke alján .. .

Fáj a szívünk nagyon,

hogy nem lehet velünk,

korán kettőbe tört

drága, jó életünk.

Belül a fájás most

nem égne, sajogna.

Haja fehér lángja

Ő, ha itt lobogna!

Itt dobogna szíve,

szeme itt tüzelne,

a nagyszékben ülne,

milyen szép is lenne!

Mint egy öreg kertész

merengne álmain,

mondaná boldogan:

én szép virágaim .. .

Illatoznánk neki,

kelyhük lenne nyitva,

szívére a sok méz

hadd csurogna vissza...

 

Er fiel zu früh in dem ewigen Nichts,

er war jung, nicht einmal fünfzig. —

Der Herbstmorgen dämmerte aus dem Nebel,

die Bäume vor Haus weinten wie Flegel.

Mein armer Vater!

Wie verwundete Vögel waren, die Blätter,

die flogen ans Zimmerfenster.

Draussen spielt der 156-er Musik:

Viele Waisen umkam,

beim trauriger Takt in Strassenschlamm …

 

Wir sahen der Schlacht ängstlich von der Schwelle,

wir drei und die Mutter.

Sahen, dass seine Augen brannten.

Er setzte sich auf, doch fiel wieder herunter,

man sah, dass er noch nicht will gehen,

ach nein, er wollte noch leben.

Doch sein Gegner war viel stärker

vergebens, setzte entgegen, und das viel härter

später hat nur geflohen,

und gebettelt

Tränen aus den Augen fliessen:

„Du dunkler, grausiger Tod, lass es sein,

lass mich von ihnen leise verabschieden …“.

Doch das Leben war weg,

 

Und wir weinten noch lange,

wir weinten immer weiter,

das tägliche Brot wurde kleiner,

das Leben ist immer härter,

und wie die Armut fiel

Unheils Schatten auf uns,

wir sehnten meinen Vater zurück.

Er lebte bereits mit uns in der Traumwelt.

Wühlte unser Haar,

und küsste unseren Augen.

An dem Sofa schaukelte uns im Schoss

‘d, als wir schlafen, sah er lange weg,

und wie die Tiefe schwieg er trostlos …

 

Wir haben damals nicht verstanden, doch jetzt ja

der Bruch Lichtes des müden Auges,

warum Vater innerlich immer weinte,

wenn die anderen immer lauter lachten.

Doch ihre Tränen nie gesehen,

wie das Lächeln auch

nur manchmal eine Spur auf den Mund:

irgendwo innerlich pickte

wie das Herbstwasser,

der schmerzenden Seele am Grund …

Unsere Herzen schmerzen,

dass er nicht bei uns ist,

brach früh in zwei Teile,

unser Leben zerriss.

Der Schmerz ist jetzt in mir,

würde nicht so brennen.

Wenn von weissen Haaren,

müsste mich nicht trennen!

Sein Herz würde schlagen,

sein Auge stellte Fragen

im Lehnstuhl hier sässe,

wie wunderschön wäre!

Wie ein alter Gärtner

grübelt in den Träumen,

würde gerne sagen:

Meine schönen Bäume'!

Für ihn würde duften,

ihr Kelch würde Riehen

viel Honig an Herzen,

lass es zurück fliesen …