Zelk Zoltán: Incidental Poem (Alkalmi vers Angol nyelven)

Ha olvasom a hírt,
hogy meghalt D., aki
minden nap rám köszönt a Váci úton,
ha olvasom a hírt,
hogy eltemették F.-et,
kit oly nagyon kifosztottak az évek,
hogy nem maradt már senkije, csupán
az emberiség volt az ismerőse,
aki, ha kávéját kiitta,
újsággal a kezében
az asztalomhoz ült,
megkérdezni, hogy én ugyan mit szólok,
merre fordulnak majd
a világ dolgai?
Bevallom én, ha röstellni való is,
nem rájuk gondolok,
nem a kézre, mely ha tört ívvel is,
de mozdult még, de kalapot emelt,
s nem a füstmarta, pergamantszínű
szóra, mely "Hogy vagy?", arcomba hajolt,
halálhírükre én ily régimódi,
sárgult gondokkal felelek csupán:
Szűkül a cella, szűkül, s egyre tágul
cellámban a magány…
s hogy: Holnap nem ül senki asztalomhoz,
a nyüzsgő utcán senki se köszönt,
csak bámulnak rám, iszonyodva nézik,
hogy látó szemmel, zsebrevágott kézzel
megyek köztük, és szörnyű fehér bottal
kopogtatom a szörnyű falakat…

If I read the news
on the passing of D.,
who greeted me everyday on Váci Street,
if I read the news
that they buried F.,
whom the years robbed so destitute
that he had no one, humanity
his only acquaintance left,
who, drinking his coffee,
newspaper in hand,
would sit down at my table
to ask what I had to say,
which way will the
affairs of the world turn?
I admit, though without pride,
that it isn’t them I’m thinking of,
not of the hand that, albeit unevenly,
yet traced an arc for the tip of a hat,
nor of the smoke-scarred, parchment-colored
voice of “How are you?”, leaning into my face,
I respond to reports of their demise
with such tired, jaundiced laments:
The walls around me are closing in,
and my solitude grows, by the day …
and then: No one will sit at my table tomorrow,
no one from the bustling street will greet me,
they will only stare, and watch in horror
as I walk among them, eyes wide open,
hands in pocket, tapping on the walls
a grisly cadence with a grisly white cane…