Quasimodo, Salvatore: Forse il Cuore
Forse il Cuore (Olasz)Sprofonderà l'odore acre dei tigli nella notte di pioggia. Sarà vano il tempo della gioia, la sua furia, quel suo morso di fulmine che schianta. Rimane appena aperta l'indolenza, il ricordo d'un gesto, d'una sillaba, ma come d'un volo lento d'uccelli fra vapori di nebbia. E ancora attendi, non so che cosa, mia sperduta: forse un'ora che decida, che richiami il principio o la fine: uguale sorte, ormai. Qui nero il fumo degli incendi secca ancora la gola. Se lo puoi, dimentica quel sapore di zolfo e la paura. Le parole ci stancano, risalgono da un'acqua lapidata; forse il cuore ci resta, forse il cuore...
|
Talán a szív (Magyar)A hársak csípős illata elmerül az esős éjszakában. Hiábavaló lesz az öröm korszaka, viharos kitörése: villámharapása szétporlik, mint a víz. Alig marad leplezetlen a fásultság, egy kézmozdulat, egy szótag emléke, de csak mint a madár lassú röpte a köd párái között. És vársz még, nem tudod mit, eltévedt kedvesem; talán egy órát, mely döntsön, hogy visszahívd a kezdetet vagy a véget: egyenlő sorsát immár mindannyiunknak. Itt tűzvészek füstje feketén kaparja még a torkot. Ha tudod, felejtsd el ezt a kén-ízt, felejtsd el a félelmet. A szavak fárasztanak, köd-medrű vízből másznak elő; talán a szív marad meg, talán csak a szív.
|