Vaičaitis, Pranas: Gaila!

Gaila tų dienų jaunųjų,
Kurios praslinko be naudos,
Gaila debesų drėgnųjų,
Kurie negrįš jau atgalios.
Gaila darbo ir troškimo,
Kurie sugriūva kaip matai,
Gaila to užsidegimo,
Kuris atšąla kaip ledai.
Gaila meilės, nors tikriausios,
Kuri išnyksta kaipo sniegs,
Gaila kalbos, nors geriausios,
Kurios nenor klausyti nieks.
Gaila paukščių nekaltųjų,
Kuriuos gal vanags sudraskyt,
Gaila ašarų karčiųjų,
Kurių negal nieks sustabdyt.
Gaila motinos vargingos,
Kuriai atseina elgėtaut,
Gaila žemės nelaimingos,
Kuriai sutingo vaiks tarnaut.

Az ifjúság napjaiért
de kár, mind elfolyt hasztalan,
és ami vissza sose tért:
a sok felhőért. Odavan.
A fáradságért is de kár,
munkád romokban, és nem ég
lobogó tüzed sem ma már,
megfagyott, látod, csupa jég.
Kár érted, igaz szerelem,
te is úgy tűnsz el, mint a hó,
s szavak, mik szóltok nemesen
néma űrben - mind mire jó?
És akit héjja tép ma szét,
kár érted, ártatlan madár,
kár a keserű könnyekért,
melyeknek árja meg nem áll.
S érted is, szomorú anya,
akinek koldulnia kell,
s szenvedő föld, kinek fia
szolgálni téged nem megy el.