Monteiro, Adolfo Casais: Desfloramento

Venho das noites escuras

e aprendi a ver nas trevas

e a ler nas trevas.

Venho das noites escuras

e sei o grande soluço das sombras

e os cânticos impotentes dos peregrinos.

Venho das noites escuras

daí o meu amor imenso pela luz!

Quanto mais treva era a treva

melhor eu aprendia a amar a luz do sol

e dos meus olhos sempre mais e mais abertos

a luz interior irradiando aniquilava as sombras...

E sendo sempre noite já a pouco e pouco era mais manhã.

E cada vez mais enorme e definitiva amanhã subia

apesar da treva apesar do silêncio apesar de tudo!

O negrume da noite era uma incandescência prenhe.

A flor romântica das trevas esfolhou-se-me nos dedos.

E então nasci.

E então vi que estava nu

e alegrei-me por estar nu

enfim!

Sorvi os frutos da terra

e já não me souberam a papel impresso!

Sacudi a poeira que me tinham ensinado

e comecei então a saber.

Sob as palavras surgiu enfim a voz

e a canção ardente da vida já não encontrou algodão

nos meus ouvidos.

Ah! só quem vem das trevas e das noites escuras

pode amar assim o imenso mundo do sol!

Az éjszakák sötétjéből jövök,

megtanultam látni

és olvasni a homályban,

Az éjszakák sötétjéből jövök,

tudom, az árnyakból hogyan tör elő a sírás hatalmasan,

ismerem a zarándokok hálaadó énekét.

Az éjszakák sötétjéből jövök,

ezért nagyszomjú szerelmem a fény iránt!

És mennél sűrűbb volt a sötét,

annál mélyebben imádtam a nap tündökletét,

és nyiladozó szememből

kisugárzott a benső fény s elemésztette az árnyakat...

Bár még tartott az éjszaka, ott lappangott benne a virradás,

és ellenére sötétségnek, csöndnek, ellenére mindeneknek

egyre terebélyült s végérvényesen reggellé teljesedett!

Reggel volt. Reggel az éjszakában.

Ujjaim közt elmorzsolódott a homály romantikus virága.

És akkor megszülettem.

Láttam meztelen vagyok,

és boldog voltam, hogy az lehetek,

végre!

Magamba szívtam a földi gyümölcsök nedvét,

ízük szavakkal már kifejezhetetlen volt a papíron!

Leráztam tanított bölcsességek porát

és elkezdtem végre tudni!

S akkor a szavak mögött felfedte magát a hang,

és az élet tüzes dala behatolt

fülembe.

Ah! Csak aki az éji homályból érkezett

csak az rajonghat így érted, győzhetetlen napvilág!