Hviezdoslav, Pavol Országh: Krvavé sonety (VII.)

Kto zapríčinil tento úpadok,
zosurovenie, zdivočenie mravov?
Čo ľudstvo zviedlo s ducha veličavou[14]
vbŕsť do bahna? Ký upír to a mlok,

z pŕs sajúci mu i dnes žitia mok,
krvožíznivec s večnou záhou žhavou?
Ech, sebectvo! to! — a niet nad ohavou
tou zvíťaziť, vojsk, rekov po dnešok.

Hej, ono krivdí, hnetie, zdiera, týra
svevoľne, kde len stihne, slabšieho;
hoc zem je pre všetkých dosť šírošíra,
chce, aby strela sa len pre neho;
ba končiny si svojí všehomíra,
kams’ v prázdeň vytískajúc iného —

                    *

To oná panovačnosť nadutá,
čo pancier odela a číha v zbroji;
čo na obzore ako mračno stojí,
žlč v okáľoch a hrozbu pohnutia;

nad zemou visí ako pokuta,
opätok drzý držiac na pokoji;
tá, dušiaca sa spupne, že sa bojí
len Boha!… Ale zato nehúta,

nerozvažuje veľa vo svedomí
o prísnom v desatoru: ,Nezabi!‘
lež smelo blesky mece, húka hromy;
sťa jahnence ľud ženie pochabý
na bitúnok —; svet šatí do pohromy,
obúva do spáleníšť pahraby…

                    *

Mi okozta az erkölcsök veszett
elvadulását? Félre mi vezette
az emberfajt, hogy lápba fojtsa lelke
fényességét? Milyen vámpír esett

keblének és szívja az életet
belőle örök vérszomjban remegve?
Az önzés az! - s nem aratott felette
győzelmet még se hős, se hadsereg.

Igen, ez gyötri, nyúzza és agyalja
a gyöngébbet, ahol csak teheti;
s bár mindünknek elég hely volna rajta,
mások elől a földet elveszi,
sőt, a kozmoszt is magának akarja,
mindenki mást az űrbe lökve ki...

                    *

A féktelen uralomvágy ez itt,
páncélosán, fegyverben lopakodva;
a látóhatárt felhőként bevonja,
düh s epe futja el a szemeit;

átokként fölöttünk leselkedik,
durva sarkával a békét tiporja,
és: Nem fél, csak az Istentől - rikoltja
nagy kevélyen... De nem eszmélkedik,

s a tízparancsolatbeli Ne ölj !-re
nem sokat ad, villámot szór s dühödt
mennykövet, s nyájként tolongnak előtte
a gáládul vágóhídra lökött
népek. Csapásból szab ruhát a földre,
s tűzvészek parazsából húz cipőt...

                    *