Fontane, Theodor: Kimenet (Ausgang in Hungarian)

Immer enger, leise, leise

Ziehen sich die Lebenskreise,

Schwindet hin, was prahlt und prunkt,

Schwindet Hoffen, Hassen, Lieben,

Und ist nichts in Sicht geblieben

Als der letzte dunkle Punkt.

Életed megy egyre össze

Szűkebb körökben körözve,

Oda babért ami font,

Oda szív, epék, remények,

Nem marad a földi fénynek

Csak az a fekete pont.
    
   
   
   Más fordítás:


Kiút

Életed szűkül pörögve
Kis koncentrikus körökre;
Oda dics, a pöf, a fesz,
Oda szív, epe, remények,
Nem mutatnak mást a fények,
Mint ami egy pontnyi lesz.
   
   
   
Még másabb, a síkmértant kihagyó fordítás; igazság szerint magam sem értek vele egyet — inkább csak Kazinczy nyelvi leleményének kívánok hódolni vele —, mert a „mondanivaló”, a lényeg, itt (versben, a költészetben) éppenséggel a geometria, a stilisztikai eszköztár,  nem pedig az a közhely, hogy ó jaj, meg kell halni, annak ellenére, hogy az a közhely összehasonlíthatatlanul nagyobb lelki reakciókat képes kiváltani belőlünk mint a geometria; elvégre mit nekünk Hekuba, mit nekünk geometria? Ám ez a geometria, a metafora, ebben a versben csak jó de nem lehengerlő ötlet, nem szorítja össze a versolvasó torkát mint például az, hogy „Hervadása liliomhullás volt, / Ártatlanság képe s bánaté”. Pedig attól sem azért szorul össze az olvasó torka, mert olyannyira sajnálja azt a szegény szerelmes leányt vagy azon keresztül a saját halandóságát, elvégre úgy hullanak köröttünk szüntelenül az emberi lények mint a legyek, és attól mégis sokkal kevésbé szorul össze a torkunk.


Kifelé — befelé

Mind szűkebbre szűkül össze
Életed, halkan körözve,
Oda dicsfény, fesz és pöf,
Oda szív, epék, remények,
Nem mutatnak mást a fények,
Mint tőrt, mely már-már ledöf.