Rilke, Rainer Maria: Itt sok ember él, viaszvirág az arca (Da leben Menschen, weißerblühte, blasse in Hungarian)

Da leben Menschen, weißerblühte, blasse

und sterben staunend an der schweren Welt.

Und keiner sieht die klaffende Grimasse,

zu der das Lächeln einer zarten Rasse

in namenlosen Nächten sich entstellt.

Sie gehn umher, entwürdigt durch die Müh,

sinnlosen Dingen ohne Mut zu dienen,

und ihre Kleider werden welk an ihnen,

und ihre schönen Hände altern früh.

Die Menge drängt und denkt nicht sie zu schonen,

obwohl sie etwas zögernd sind und schwach, -

nur scheue Hunde, welche nirgends wohnen,

gehn ihnen leise eine Weile nach.

Sie sind gegeben unter hundert Quäler,

und, angeschrien von jeder Stunde Schlag,

kreisen sie einsam um die Hospitäler

und warten angstvoll auf den Einlasstag.

Dort ist der Tod. Nicht jener, dessen Grüße

sie in der Kindheit wundersam gestreift, -

der kleine Tod, wie man ihn dort begreift;

ihr eigener hängt grün und ohne Süße

wie eine Frucht in ihnen, die nicht reift.

Itt sok ember él, viaszvirág az arca,

és meghal mélán, vak világ értetlen.

És észrevétlen az a szörnyű grimasza,

amivé mimóza, pipogya rassza

mosolya torzult névtelen éjeken.

Körbe járnak, megalázva emberileg,

fáradozva értelmetlen szolgálatban,

és ruhájuk már rájuk van száradva,

és szép kezük korán öregszik meg.

Nőttön nő a tömeg, nem enged nyomása,

hiába húzódnak, s görbül hajlott hátuk, -

csak a félénk kutyák, sehol sincs lakásuk,

követik még őket, majd ragadnak másra.

A prédának sok száz hóhér csak örül,

és rájuk üvölt minden óraütés,

magány kergeti kórházak körül

és félve várják, lesz-e beengedés.

Ott a halál. Nem az, ki az ujját húzta,

a gyermeken lágyan simítva végig, -

a kis halál, ahogy őt ottan értik;

a sajátjuk zöld, nem édesen bújva,  

mint gyümölcs belül: az, ami nem érik.