Rilke, Rainer Maria: Szonettek Orpheushoz II. / XIII. (Die Sonette an Orpheus II 13 in Hungarian)

Sei allem Abschied voran, als wäre er hinter
dir, wie der Winter, der eben geht.
Denn unter Wintern ist einer so endlich Winter,
daß, überwinternd, Dein Herz überhaupt widersteht.
 
Sei immer tot in Eurydike –, singender steige,
preisender steige zurück in den reinen Bezug.
Hier, unter Schwindenden, sei, im Reiche der Neige,
sei ein klingendes Glas, das sich im Klang schon zerschlug.
 
Sei – und wisse zugleich des Nicht-Seins Bedingung,
den unendlichen Grund deiner innigen Schwingung,
daß du sie völlig vollziehst dieses einzige Mal.
 
Zu dem gebrauchten sowohl, wie zum dumpfen und stummen
Vorrat der vollen Natur, den unsäglichen Summen,
zähle dich jubelnd hinzu und vernichte die Zahl.

Előzz meg minden búcsút, mint ki kiheverted
már, hogy volt egy éppen múló tél.
Mert azon telek egyike - végtelen teled,
mit áttelelő szíved épphogy csak túlél.

Eurydikében légy holt végig -, jobban dalolj,
jobban dicsérd, szállj alá, hol a viszony örök.
Itt vagyunk, eltűnők, sötét országba hajolj,
csendülő pohár légy, mely felcseng, s máris törött.

Létezz – viszont tartsd észben a Nemlét jussát,
végtelen kútfőd, benső rezgésed okát,
hogy végső végrehajtó lehess most ez egyszer.

A nagy természet kellő, de néma no meg tompa
készletébe kerülj, a mérhetetlen táborba,
vedd hozzá magad vígan, a szám lényegtelen.