Goethe, Johann Wolfgang von: Hazatérésre átnyújtott ajándék (Angebinde zur Rückkehr in Hungarian)

Die Freundin war hinausgegangen,
Um in der Welt sich umzutun;
Nun wird sie bald nach Haus gelangen
Und auf gewohnte Weise ruhn.
Und neigt sie dann das art'ge Köpfchen,
Umwunden reich von Zopf und Zöpfchen,
Nach einem kissenweichen Sitzchen,
So bietet freundlich ihr das Mützchen.
   
   
(1813)

Világgá ment a szépkisasszony,
Hogy kikupálja enmagát;
Visszajön, hogy szép ház marasszon,
S ő pihenjen, mint rég, tovább.
Most lehajt ő szolid fejecskét,
Mit körülfog sok copfkerekség,
Egy bútorra, párnapuhára,
Ezt ajánlja a fityulája.

Ez a vers is szerepel a „Goethe legrosszabb versei”. c. könyvben. Hogy miért olyan nagyon rossz, azt nem látom be, noha nem nagy vers, éppen csak nem teljesen érdektelen, bár furcsa, hogy a nagy Goethe ilyen lapos dolgokon is elmereng. Nyilvánvalóan alkalmi vers; valószínűleg tudható, milyen alkalomra írta szerzője, de én nem tudom, az interneten sem találtam semmi erre vonatkozó információt; ha találtam volna, az valószínűleg nem segítene semmit a vers megértésében, hiszen érthető az anélkül is. A lényeg úgyis az az általános valami, amit Goethe leszűr az esetleges egyedi eseményből. Ma is azt látjuk, hogy rengeteg ember bejárja a világot, de nem lesz tőle sem okosabb, sem kevésbé sztereotip és érdektelen átlagember. Csakhogy érdektelen átlagembernek lenni nem bűn és nem szégyen: ilyenekből áll az emberiség, amelyért éltek és olykor haltak is a nagy, rendkívüli emberek, meg a szentek is. Mit rág a szánkba a Biblia? Azt, hogy még Isten kiválasztott, szent népe is bosszantóan ostoba, semmit sem értő, kisstílű, fafejű tömeg. És ma sem sokkal jobb a helyzet.