Schiller, Friedrich: Remény (Hoffnung in Hungarian)

Es reden und träumen die Menschen viel
von bessern künftigen Tagen;
nach einem glücklichen, goldenen Ziel
sieht man sie rennen und jagen.
Die Welt wird alt und wird wieder jung,
doch der Mensch hofft immer Verbesserung.

Die Hoffnung führt ihn ins Leben ein,
sie umflattert den fröhlichen Knaben,
den Jüngling locket ihr Zauberschein,
sie wird mit dem Greis nicht begraben;
denn beschließt er im Grabe den müden Lauf,
noch am Grabe pflanzt er - die Hoffnung auf.

Es ist kein leerer, schmeichelnder Wahn,
erzeugt im Gehirne des Toren,
im Herzen kündet es laut sich an:
zu was Besserm sind wir geboren.
Und was die innere Stimme spricht,
das täuscht die hoffende Seele nicht.

Az ember sokat álmodik és beszél
Jobb és szebb jövendő korról,
Kitűz egy boldog aranyfényű célt,
S törtet felé át árkon-bokron.
A világ vált, hoz hol ezt, hol azt,
De az ember remél, míg élte tart.
 
A remény minden, maga az élet,
A gyermeket ringató dajka
A remény az ifjú csalfa sziréne,
Az agg nem viszi a sírba,
Ahol megpihen fáradt teste,
Mert még előbb sírján elültette.
 
Ez nem a bomlott elme szülte
Lázas hízelgő sötét agyrém
A szív kiált hangosan egyre:
Szebbért, jobbért születtem én!
Amit a szív üzen, így szól,
A remény az, mi örök s állandó.