Egy szó akad
S az kard marad
Átdöfhet fegyverest
Szótagokat lövell
S elnémul egyenest
Ahol lehull
Az éli túl
Ki szól haza-napon:
Egy váll-lapos fivérünk
Kifúlt nagyon!
Akárhol lohol is a nap —
Ott akárhol terem —
Ő támad zajtalan —
Övé a győzelem!
Nézd buzgó céllövőnket —
Egy világbajnok ő!
Céltáblák Időnek,
Lelkek az „elfelejtőnek” !
Név szerint tudható, kinek küldte el levélben ezt a verset E.D., nagyjából az is, hogy miért, de a vers megértése szempontjából ez teljesen mindegy: a vers nem attól vers, hogy milyen körülmények között keletkezett, nem attól, hogy a költő „mit izélt, hol” (Weöres Sándor, aki nem akarta, hogy az ilyen érdektelen, mellékes dolgokon „araszoljon” az utókora; szerintem nem akarta azt a többi költő sem, Emily Dickinson sem, mégis az ilyesmin legel az egész, irodalomtörténet nevű áltudomány). Ami nincs beleírva, az nem része a versnek, és nem tesz hozzá semmit a megértéséhez. Ez a vers arról beszél, bizarr és túlzó metaforákban, hogy a szó gyilkolni képes, mégpedig éppen a „felejtés, elfelejteni” szó. Elfelejteni valakit, az annyi, mint meggyilkolni az illetőt, mindegy, hogy hogy hívták és mikor született. .
A két utolsó sor rímel: target és forgot. A target szónak az első szótagja hangsúlyos, a forgot-nak a második szótagja, az első tehát „ereszkedő” sorvégződés, nőrím, a második pedig „emelkedő”, tehát hímrím. Angolul az ilyenek összerímeltethetők, magyarul ugyanez dilettantizmusnak, pancserságnak érződik, ezért kénytelenek vagyunk az egyik sorvégződést megváltoztatni. Nem tragikus dolog az ilyesmi, de a magyar versfordítói hagyomány szerint legalábbis törekedni kell az eredeti prozódia átmentésére, még ha a ritmust, az eredeti vers hangzását csak nagyon halványan utánozhatjuk is ezáltal. Ennek az ellenkezője azonban fülhasogatás, kakofónia.
A vers 1858 körül keletkezett.
![[Video]](https://www.magyarulbabelben.net/images/movies.png "Video!"){kind=small}
