Dickinson, Emily: (Hányszor inogtak meg gyors lábak —) (How many times these low feet staggered — 187 in Hungarian)

How many times these low feet staggered —
Only the soldered mouth can tell —
Try — can you stir the awful rivet —
Try — can you lift the hasps of steel!

Stroke the cool forehead — hot so often —
Lift — if you care — the listless hair —
Handle the adamantine fingers
Never a thimble — more — shall wear —

Buzz the dull flies — on the chamber window —
Brave — shines the sun through the freckled pane —
Fearless — the cobweb swings from the ceiling —
Indolent Housewife — in Daisies — lain!

Hányszor inogtak meg gyors lábak —
Beszegecselt száj szólná ezt —
Húzd — húzd ha jön — a szörnyű fémet —
Húzd — húzd ha jár — a vasreteszt!

Érintsd — jég homlok — volt forró is —
Fogj — ha szeretsz — ernyedt hajat —
Hajtsd be a kővé dermedt ujjat
Gyűszü azon már — nem marad —

Ablaktáblán — a makacs légy döng döng —
Nap — tűz de pettyes üvegre ver —
Nem fél a pók — lóg szálja plafonról —
Lusta a Nő — Virágágyon — hever!
   
   
   
Azt lehetne hinni, hogy Emily Dickinson pusztán a halálon siránkozik megint, ezen az elcsépelt, giccsre csábító témán. Hogy a halott nem tudja többé szóra nyitni a száját, hogy az a hajdan meleg teste kihűlt stb., önmagában mindez kézenfekvő, banális igazság. Ami eredeti és érdekes itt, az mind ennek szokatlan sőt bizarr kifejezése: az a túlzó és groteszk idea, hogy a halott száját mintegy beszegecselték (az eredetiben: beforrasztották), mintha bizony az a száj fémből volna... Továbbá: ez a látszólag dilettáns költő nagyon is raffináltan kezeli a prozódiát. Például: a legelső sor prozódiai képlete ez: — uu | — u | — u | — u (— = hangsúlyos és ezáltal hosszabb szótag, u = hangsúlytalan tehát rövidebb szótag. De a low feet staggered csak elvileg — u | — u, valójában a feet is hangsúlyos tehát hosszú, és így három hangsúlyos azaz hosszú szótag kerül rendhagyóan egymás mellé, és ez az (elfáradt) lábak meg-megingását, megroggyanását, az eredetiben: „vánszorgását”, sugallja. Egyáltalán nem biztos, hogy a költők mindig tudatosan csinálnak ilyesmit, de attól még nem irreleváns az ilyesmi. Lehet, hogy Petőfi sem gondolt rá, hogy a „Mely nyelv merne versenyezni véled”-ben az a sok e-betű azt sugallja a monotonságával, hogy az emberi nyelv nem versenyezhet a természet „nyelvével”, de teljesen mindegy, hogy gondolt-e rá vagy sem: azt sugallja, és noha „teljesen felesleges” ezt sugallni, hiszen a vers ezt kerek perec meg is mondja, a szánkba rágja, ez a sugallat mégis fontosabb itt mint a kerek perec kijelentés: az ilyesmitől vers a vers, Hogy a fordításba az ilyesmi többyire csak tökéletlenül sőt nem ritkán egyáltalán nem menthető át, az más kérdés... A baj az, hogy sokan meg sem próbálják átmenteni.
   
   
   
(A vers 1860 körül keletkezett)