József Attila: Conștiență (Eszmélet in Romanian)

1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8
Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934

3.
Mănânc pâine, săracul,
caut prin suflete perfide
ceva sigur, decât zarul,
uneori pe gratis, liber.
N-a atins gura coaste fripte,
și inima copilașul -
simultan nu prind pisicile
șoareci, n-a fost cazul.

4.
Ca niște lemne despicate,
stau lumi suprapuse,
strânse, menținând apăsate
reciproc, așa ajunse,
toții stimulându-se.
Doar ce va fi e floare,
doar ce nu-s au tufe,
tot ce e, în bucăți să crape.

5.
La gară așa m-am turtit,
parc-am fost bucata de tihnă
sub un copac, de mult sădit;
cu buruiană pe limbă.
Pe paznic l-am pândit încă
după umbră, ce a sărit
pe vagoane, cu spaimă,
pe cărbunele umezit.

6.
Chinul am în mine, iată,
afară e explicația.
Arde - lumea e rană,
tu simți febra, emoția.
Prin revoltă ai robia -
scap, dacă nu faci casă
pentru confortul, lenevia,
unde un domn se așează.

7.
Am privit de sub noapte,
pe bolta de cer, rotițele -
trecutul țesea din ațe
fine de destine, lege,
și iar m-am uitat spre cer
din aburul de visare,
și am văzut pe pânză, peste
tot, fibre mereu stricate.

8.
Tihna m-ascultă - unu bate.
Caută-ți tinerețea;
Printre ziduri jilave
poți dori libertatea -
m-am gândit. Cum mă îndreptam,
stelele și Ursa Mare
strălucesc sus, ca o zăbrea
la temuta închisoare.

9.
Am auzit bocet de fier,
am auzit râzând aversa.
Văzând trecutul să se despice,
poți uita ideea;
cunosc doar iubirea,
cocoșat sub pătimire -
de ce face arme lumea,
cuget de aur din tine!

10.
Om e cel care nu are
în inimă mamă și tată,
c-a primit viața, care
e adaos până ce crapă,
și va preda totul, odată,
ca un obiect - ce are,
cel ce nu e nici popă,
nici zeu-n lumea mare.

11.
Am văzut fericirea,
ca moale, grea, bălană.
Și în curte, pajiștea,
cu râsul ei se joacă.
Culcând în baltă fină, caldă,
clipind, guițând spre mine -
și azi o văd ezitantă,
raza umblând printre fire.

12.
Stau lânga gară. Și văd
aci, multe trenuri ce duc
geamuri cu lumină
într-un întuneric de temut.
Așa-n nopți vesnice, demult
gonesc zile cu lumină
și stau-n fiecare eu,
tac și cotul nu se mișcă.