Dickinson, Emily: („Asszony”-ság! — ez bejött —) (I'm "wife" — I've finished that — 199 Magyar nyelven)
|
I'm "wife" — I've finished that — 199 (Angol)I'm "wife" — I've finished that —
|
(„Asszony”-ság! — ez bejött —) (Magyar) Lány-lét — de furcsa is — Minő kéj — ez után Mégis találtam egy interpretációt, amelynek szerzője nagyon is jól tud angolul, énnálam százszor jobban, és nem is korlátolt, sőt nagyon is okos, és mégis az a benyomása, hogy ezt a verset „at face value” kell érteni, vagyis mint a „férjezett” állapot egyértelmű dicsőítését. Ettől nekem tátva maradt a szám. Az életrajzi, irodalomtörténeti adatok engem nem szoktak érdekelni, szerintem a vers lényegéhez és esztétikai értékéhez semmi közük, de most mégis vegyük egy kicsit szemügyre őket. A vers 1860 körül íródott; Emily Dickinson harminc éves volt akkor, az ő kora beli fogalmak szerint vénlány, tehát már csak ezért sem írhatta a verset mint révbe ért boldog menyecske; már csak emiatt is nyilvánvaló(nak kellene lennie), hogy a versbeli boldog hejehujázás nem lehet más, mint irónia, gúny, az olyan nőkön való gúnyolódás, akiknek számára az egyetlen érték a férjhezmenés, mindegy hogy kihez. Vénlánynak lenni főleg a társadalom ítélete miatt volt szégyen; de EZ zavarta volna ezt a rendkívüli, önálló szellemet? Tudható illetve feltételezhető, hogy szerelmes volt egy bizonyos úrba, név szerint tudható is, hogy hogy’ hítták, és hogy az az úr már nős volt, tehát hogy Emily reménytelenül volt belé szerelmes. De azt feltételezni, hogy egy Emily Dickinson számára pusztán a férjezett családi ÁLLAPOT volt a lényeg!!!... Nézzük meg, mi van a versben az érdektelen irodalomtörténeti ismeretektől teljesen függetlenül. Arról szó sem esik itt, hogy valakivel de jó volna együtt élnie költőnknek, csakhogy az a valaki már foglalt. (Pedig vannak Emilynek látszólag ilyesmire célzó versei.) Kizárólag arról esik itt szó, semmi többről, hogy mi van akkor, ha valakinek végrevalahára „bekötötték a fejét”, mindegy, hogy ki kötötte be... EZ lett volna eme szuperintelligens szupernő vágyainak netovábbja? És ha csak ez lett volna is, hát nem találhatott volna tíz hímet is minden ujjára? Nem volt ugyan hű de szép, de hát a legförtelmesebb kinézetű nőstények közül is sikerül férjhez mennie nagyon soknak... Fényképe szerint vonzónak nagyon is vonzó volt, ezerszer vonzóbb mint napjaink hányingerkeltő, butaságtól sugárzó kinézetű, porcelánbabaszerű szépségkirálynői. Nem tartom magamat ostoba és érdektelen embernek, de egy ilyen szupernő sajnos semmi áron sem lett volna hajlandó hozzám jönni feleségül, az biztos; szégyenszemre kiröhögött volna, és inkább maradt volna vénkisasszony élete végéig, mint ahogy az is maradt. Ezektől az „objektív” tényektől is eltekintve, a versnek puszta kifejezései is teljesen egyértelműen sőt szinte szájbarágóan támasztják alá azt, hogy a vers ironikus, nyelvöltögető: 1. A wife (feleség) és a woman (nő) szó idézőjelei. 2. A „cár” szó: csak primitív nőci érezheti úgy, hogy ő máris „cár” attól, hogy végre nagynehezen bekötötték a fejét. Ez szarkasztikus költői túlzás, hyperbola. (Egyébként inkább „cárné”-t, czarina-t vagy empress-t vártunk volna.) 3. A „folks in Heaven” kifejezés: én úgy érzem, hogy az angol „folks” szóban némi familiáris közvetlenség szokott kifejeződni, így itt is: „égi népség”, „égi banda”, „azok a mennyei fickók”, vagyis a csillagok vagy az angyalok... Summa summarum: Emily Dickinson itt az olyan nőkön gúnyolódik, akiknek számára a női élet egyetlen célja a férjhezmenés, mindegy, hogy kihez. Ilyen gúnyolódáshoz még nem is kell feministának lenni. Egyébként úgy látszik, hogy éppen abban a korban megjelent Amerikában egy olyan entellektuel-nőtípus, amelyik nem akart férjhez menni, és hogy éppen Emiliy Dickinson szűkebb hazájában, Massachusetts államban a vénkisasszonyok százalékos aránya több mint kétszeresen haladta túl az Egyesült Államokbeli átlagot. Emily gúnyolódása, humora sokkal kevésbé harsány a magyar humornál, nem csak a Ludas Matyi című vicclap vagy Karinthy humoránál, hanem Mikszáth vagy Krúdy sokkal visszafogottabb humoránál is, de azért irónia, sőt szarkazmus az. Sokkal szordinósabb angol humor, angol szarkazmus. Fordításom erre a visszafogott angol humorra jócskán „rátesz egy (magyar) lapáttal”: „Asszony-ság” (vö. asszonyság”), „ez bejött”, „Más Állapot” (vö.: „másállapot”), „Nő” — sőt „Nőbb”. Az eredeti, mint ANGOL vers és megnyilatkozás, ennél kevésbé plasztikus, de tendenciája ugyanez; angol anyanyelvű és kultúrájú olvasóra gyakorolt hatása szerintem többékevésbé hasonló lehet. Az eredeti vers prozódiáját „pontosan” követni szerintem nem olyan szörnyen fontos dolog — hiszen nem is lehet igazán —, de miért ne kövessük őket annyira, amennyire lehet? Hiszen többnyire nincs is abban semmi különösebb nehézség. A két évszázados magyar versfordítói gyakorlat igyekszik minél pontosabban követni őket, noha követésük olykor sokkal fontosabb úgynevezett „formai” sajátságok átmentésének rovására megy. A fenti fordítás híven követi az eredetinek verslábait. De ha megtoldjuk a páratlan számú sorokat egy verslábbal, akkor egy kicsit plasztikusabb lesz a fordítás: Micsoda kéj — hát ez után
|