József Attila: Aer! (Levegőt! Román nyelven)
|
Levegőt! (Magyar)Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak - anyám ott született - az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van, ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szivemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám, ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak – elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!
|
Aer! (Román)Cine m-ar opri să spun, ce mă jena spre acasă, pe drum? Bezna lină cuprinse pajiștea, ca burnița-velur și jos, nedormite, s-au învârtit, ca un copil lovit, au mârâit frunzele ce se duc.
Iscodind, tufele s-au ghemuit în jur, în mahala. Aici, vântul, atent s-a poticnit. Răcită, scoarța privi lămpile cu bănuială; în lac, tresări mocăind o rață, încotro umblat-am.
Mă gândeam, că voi fi atacat, e zonă pustie. Și neașteptat apare un bărbat, n-a venit spre mine. Am privit după. Aș fi bun de pradă, căci, n-am nici un chef să mă apăr, într-o sărăcie.
Se va ține cont, ce am telefonat, când, la cine, de ce. Se trece în act, despre ce am visat, cine înțelege. Nu pot bănui, când se justifică de a lansa acea cartotecă, ce-n drept mă lovește.
Și-n țară orice sat pirpiriu - unde mama dulce - a decăzut din pomul de drept viu, ca aceste frunze și dacă le încalcă suferința, pe rând sună, relatând mizeria, și surpând se duce.
Oh, ordinea nu așa am visat. Având un suflet trist. N-am crezut în trai mai alintat la cel ce e perfid. Nici neam, tremurând când alege, răspuns, doar privind în jos, va cere, pomana veselind.
Eu, nu așa am vrut ordinea. Deși, m-au bătut deseori, de ce, nu se spunea, pe un copil mărunt, care deja pe un cuvânt bun sare. Știam - mama departe, de rude, ce au suflet aspru.
Sunt matur deja. Corp străin am destul în gură, s-a umplut, ca-n inimă moartea. Dar am dreptul și suflet sau lut încă nu sunt și nu-s așa valoros, să nu stau mut și să fiu căpos, dacă liber nu sunt!
Comenzile mele sunt lăuntrice! Suntem oameni - minți, nu brute! Inimi dornice, deloc cartoteci. Vino, libertate! Născând ordine, lasă-l la joacă, învață-l bine pe fiul brav, splendid!
|