Ismeretlen, Szerző: Scherzgedicht

Dunkel war's, der Mond schien helle,
Schneebedeckt die grüne Flur,
Als ein Auto blitzesschnelle
Langsam um die Ecke fuhr.

Drinnen saßen stehend Leute
Schweigend ins Gespräch vertieft,
Als ein totgeschossner Hase
Auf der Sandbank Schlittschuh lief.

Und der Wagen fuhr im Trabe
Rückwärts einen Berg hinauf.
Droben zog ein alter Rabe
Grade eine Turmuhr auf.

Ringsumher herrscht tiefes Schweigen
Und mit fürchterlichem Krach
Spielen in des Grases Zweigen
Zwei Kamele lautlos Schach.

Und auf einer roten Bank,
Die blau angestrichen war
Saß ein blondgelockter Jüngling
Mit kohlrabenschwarzem Haar.

Neben ihm 'ne alte Schachtel,
Zählte kaum erst sechzehn Jahr,
Und sie aß ein Butterbrot,
Das mit Schmalz bestrichen war.

Oben auf dem Apfelbaume,
Der sehr süße Birnen trug,
Hing des Frühlings letzte Pflaume
Und an Nüssen noch genug.

Von der regennassen Straße
Wirbelte der Staub empor.
Und ein Junge bei der Hitze
Mächtig an den Ohren fror.

Beide Hände in den Taschen
Hielt er sich die Augen zu.
Denn er konnte nicht ertragen,
Wie nach Veilchen roch die Kuh.

Und zwei Fische liefen munter
Durch das blaue Kornfeld hin.
Endlich ging die Sonne unter
Und der graue Tag erschien.

Dies Gedicht schrieb Wolfgang Goethe
Abends in der Morgenröte,
Als er auf dem Nachttopf saß
Und seine Morgenzeitung las.

Vaksötét volt s holdverőfény,
Hótakarta nyári rét,
Ott egy taxi meg egy őslény
Ügetni ejté szerét.

Utasaik ülve álltak
Némán hangoskodva benn,
Hát egy nyúl, döglött vadállat,
Korcsolyázva ott terem.

Galoppoztak vízitaxik
Rükvercben egy hegyre fel,
Fönt egy vén holló haragszik,
S toronyóra kerepel.

Olyan síri, néma csend ül,
Hogy az dobhártyát hasít,
Rózsafa ágán veszettül
Egy-két teve sakkozik.

Rőt, sárgálló zöld padon,
Amely mély püspöklila,
Ül Hímnemű Hajadon,
Hófekete a haja.

Mellette kartondobozka,
Vállán majd’ tizenhat év,
Vajaszsömlét falt orozva,
Zsírral kenték azt meg épp.

Fent az almafán kinyílva
Mézkeserű körte lóg,
Vagyis a tavaszi szilva:
Termett diót tíz kilót.

Zivataráztatta utcán
Kavarog a sűrü por,
Hőség van, egy ifjú arszlán
Füllefagyva kóborol.

Dugja két kezét zsebébe
S szemet húny — hát mi baja?
Nem bírja, hogy egy tehénke
Szaga mint az ibolya.

Két hal szalad át a téren,
Kéklő búzaföld a tér,
Lemegy a nap is egészen,
Az éj ettől véget ér.

Wolfgang írta ezt, a Goethe,
Alkonyat pirkadt mögötte;
Éjjeliedényen ült,
S a reggeli lapba merült.

A vers több változatban létezik; különböző elképzelések vannak arról, hogy ki lehetett az eredeti változat szerzője; van, aki Goethére tippel.