Kaléko, Mascha: Memento

Vor meinem eignen Tod ist mir nicht bang,
Nur vor dem Tode derer, die mir nah sind.
Wie soll ich leben, wenn sie nicht mehr da sind?

Allein im Nebel tast ich todentlang
Und laß mich willig in das Dunkel treiben.
Das Gehen schmerzt nicht halb so wie das Bleiben.

Der weiß es wohl, dem gleiches widerfuhr;
– Und die es trugen, mögen mir vergeben.
Bedenkt: den eignen Tod, den stirbt man nur,
Doch mit dem Tod der andern muß man leben.

Saját halálomtól már nem tartok,
De közelállók halálától igen.
Hogy éljek, ha már a többi mind pihen?

Magány-ködben halált tapogatok,
S hagyom magam a sötéthez ragadni.
Menni közel se fáj úgy, mint maradni.

Tudja az, kit már telibe talált;
– És megbocsát, ki hasonló súlyt cipel.
Tudjad: saját halálod csak halál,
De a többi halálával élni kell.