Rilke, Rainer Maria: An Heinrich von Kleists wintereinsamem Waldgrab in Wannsee

Wir sind keiner klarer oder blinder,
wir sind Alle Suchende, du weißt, –
und so wurdest du vielleicht der Finder,
ungeduldiger und dunkler Kleist.

Eng und ängstlich waren dir die Tage,
bis dein Weh den letzten wild zerriß –
und wir Alle klagten deine Klage,
und wir fühlten deine Finsternis.

Und wir standen oft an tiefen Teichen,
denen schon das Nachten nahe war,
und wir nahmen Abschied von den Eichen,
und wir kamen unsern Bräuten reichen
letzte Rosen aus dem letzten Jahr.

Aber zagend an dem Rand der Zeit
lernten wir die leisen Laute lieben,
und wir sind im Leben lauschen blieben
still und tief und wund von jungen Trieben –
und
da wurden uns die Wurzeln breit.

14. Januar 1898, Berlin-Wilmersdorf 

Egyikünk se vak se jövendölő,
tudod, kik híven keresgélnek –
és így lehettél te felfedező,
Kleist, türelmetlen, sötét lélek.

Szűk és félős volt már minden napod,
míg kínnal végleg széjjeltépted –
és mind veled nyögtük a panaszod,
és éreztük a te sötéted.

És gyakran mély tópartokon bújtunk,
nem messze elsötétüléstől,
s a tölgyektől megtörtént a búcsúnk,
és jöttünk, hogy az aránknak nyújtsunk
végső rózsát a végső évből.

De idő szélén ha élet ing,
halk hang hatott, hajlíthatatlan,
s hallgatva életet adott a tan,
némán, mélyen, hajtásaink harcban –
ám
támasztottak gyökereink.

1898. január 14. , Berlin-Wilmersdorf