Ringelnatz, Joachim: Ime hát megleltem kesztyümet (Fand meinen Handschuh wieder Magyar nyelven)

Als ich den einen verlor,

Da warf ich den anderen ins Feuer

Und kam mir wie ein Verarmter vor.

Schweinslederne sind so teuer.

Als ich den ersten wiederfand:

Shake hands, du ledernes Luder!

Dein eingeäscherter Bruder

Und du und ich -: Im Dreiverband

Da waren wir reich und mächtig.

Jetzt sind wir niederträchtig.

   

Félpár kesztyűm oda lett,
   
S éntőlem a másik tűzbe vágva.
    
Elkámpicsorodtam szerfelett:
   
A disznóbőr csuda drága.
   
   
   
Mikor kesztyűm visszaosont:
    
Shake hands, te bőr, te gazember!
    
A párod füstbe ment, el.
   
Hős, nagy triumvirátusunk
   
Volt gazdag, erős, derék, szép:
   
Lettünk most csürhenépség.
   


Shake hands (angol): fogj kezet (ti. ha tudsz, te elárvult fél pár kesztyű, elhamvadt pároddal)!

Mint már többször is leírtam, a magyar versfordításban szinte szabályként van elfogadva, hogy a verseket az eredeti vers prozódiai képlete szerint kell lefordítani. Ez nem diktatórikus szabály; lám Kosztolányi, a legbravúrosabb magyar költő is csak hozzávetőlegesen követte eme vers fordításában az eredeti sémát: a fordítás is jambikus lejtésű, de a verslábak száma nem mindig azonos, a fordításban egyetlen hímrímes sor sincs noha az erdetiben van négy is, a jambus (◡—) anapesztussá (◡◡—) való feloldását mellőzi. (Ezt gyakran mellőzik, mert egy kissé problematikus eljárás.) Szonettben vagy más szabályosabb prozódiájú és komoly versben egy jottányit sem térne el Kosztolányi az eredeti sémától. Ebben a bohókás, komolytalan versben eltér, és igaza is van. Pedig egy szonett magyar fordítása sem hangzik ugyanúgy, mint német eredetije, csupán emlékeztet a ritmusára; nem kétségbeejtően távolról emlékeztet rá, de nem is nagyon közelről.

Miért ragaszkodnak olyan híven költőink több mint kétszáz év óta az akkor feltalált úgynevezett rímes-időmértékes verseléshez? Hiszen van a magyar nyelv természetének tökéletesen megfelelő, „természetes” magyaros verselés, és a magyar nyelv természetével homlokegyenest ellenkező, de éppen azért különös, érdekes, ráadásul meglepően könnyen csinálható klasszikus időmértékes verselés is. Egyértelműnek látszik, hogy a gyakran trochaikus, de túlnyomórészt jambikus lejtésű rímes-időmértékes verselés óriási mértékben gazdagította a magyar költészetet. Alighanem azért, mert minimális szabályok követésével könnyedén érhető el vele nagyon kellemes sőt fülbemászó hatás.

Ez alighanem igaz, de szimplifikálás ahhoz képest, amit Nádasdy Ádám írt le ugyanerről: 

"A magyar kultúra általános helyettesítő sorfajtája a „magyar jambus” (Nemes Nagy Ágnes). Az antikvitás utáni világlíra túlnyomó többsége ebben a formában szólal meg magyarul, számos olyan esetben is, ha az eredeti valójában nem is jambikus, mivel a forrásnyelvben nincs ilyen hagyomány, vagy akár létre sem hozható ilyen képződmény [mint pl. a francia nyelvben]. A magyar jambusnak az a funkciója, hogy létrehozza a versszerűség (vagyis a prózától és általában az elsődlegesen közlő funkciójú beszédtől való egyértelmű eltérés) auráját anélkül, hogy bármilyen konkrét magyar költészettörténeti hagyományra utalna." 

Esz a sárga irigység, hogy ezt nem én írtam le, sőt hogy nem is lettem volna képes ilyen jól és ilyen tömören megfogalmazni. De eleve tökéletesen azonosultam ezzel a nézettel, még mielőtt Nádasdy megfogalmazta volna nekem... Ez a Nádasdy meglátja azt, aminek minden szemet ki kellene böknie, és mégsem veszik észre más szemek.

Énszerintem ennek a szenzációsan jó magyar jambusnak hátulütője is van, bizonyos egyhangúságot is  eredményez: a jambikus versek ritmusa többékevésbé mindig ugyanaz a lüktetés (annak ellenére, hogy sokféleképpen valósítható meg, „öltöztethető fel” a séma, a verssor; csak az utolsó egy vagy másfél lábnak kötelező szabályosnak lennie, sőt egyszer-egyszer még ez az egyetlen szigorú szabály is áthágható). De mit számít az, hogy mi van énszerintem sőt akár a nagy Nádasdy szerint? Az számít, hogy hogyan versel Vörösmarty, Arany, Babits, Nemes Nagy Ágnes meg az összes többi költő. Így verselnek.

Mind ennek ellenére — és másokkal ellentétben — én igyekszem a fordításaimban a lehető legpontosabban reprodukálni az eredeti prozódiai sémát; annak ellenére is, hogy egyáltalán nem gondolom azt, hogy olyan borzasztóan fontos az... Sokkal fontosabb dolgok vannak a versekben, úgynevezett „formai" elemek is. Azokat sokkal-sokkal nehezebb reprodukálni, gyakran lehetetlen... De olykor kicsikarhatunk fejünkből jó vagy elég jó pótmegoldásokat, csak törni kell azt a fejet. Ha ezt teszi a fordító, akkor Nádasdy szerint (l. alább) odatolakodik szerző és olvasó közé. Ez tökéletesen igaz. Ám ha emiatt kihagyja a fordításból a legfontosabbat, az esztétikumot, akkor is odatolakodik, és még be is csapja a magyar olvasót. A fordítás nem lehet ugyanolyan, mint az eredeti, ezt nem is várja el tőle senki. Még a fénykép sem ugyanolyan, mint az, akit megjeleníteni hivatott.

Rába György szerint nyugatos költőink a versfordítást saját költészetük meghosszabbításának tekintették, tehát nem egyszerű reprodukciónak. Ez igaz, de inkább csak mint afféle mélyértelmű metafora igaz. Faludy Villon-fordításaira igaz, de még azokra sem 100 %-ig.

Egyáltalán, mi az a sokatemlegetett formahűség? Úgy látszik, hogy be nem vallottan ugyan, de inkább csak a prozódiai sémához való ragaszkodást értik rajta. Erről is tömören és világosan ír Nádasdy:

"A formahűség fogalma egyébként is csak akkor értelmes, ha eldöntjük: mi a forma, azaz miket tekintünk a költemény formai elemeinek. Például Paul Verlaine Őszi dalának érdekes formai jegye, hogy nincs benne parallelizmus, tehát nincs ugyanannak a dolognak más szavakkal, szinonimákkal való elmondása (mint volna mondjuk „bús és bánatos”). Verlaine mindent egyszer mond ki ebben a versben. A magyar fordítók – ebből a versből van bőven fordítás – ezzel szemben eléggé szabadon (vagy inkább: önfeledten) ismételnek, többször, mint feltétlenül indokolt volna. Néhány klasszikus Őszi dal-fordításban ezt találjuk:

Babits: suhan s rezg; –      elrémedőn s halkan;

Tóth Árpád:                       zsong, jajong, busong; – konokon és fájón;

Szabó Lőrinc:                     zokog, zokog; – zordúl… fordúl; – elárvult zörgő;

Térey:                               szívemre tör… s gyötör.

Teszik ezt, s közben őszintén úgy gondolják, hogy fordításuk formahű. Látszik, hogy formahűség-felfogásuk csak a hangtanra – vagyis a szótagszámra, hangsúlyra, rímekre, hangfestésre, metrumra – terjedt ki, de a mondatszerkesztésre, a nyelvtanra nem. Ez a hozzáállás a „formahűség” fogalmának radikális szűkítése volt, méghozzá önkényesen, hiszen az is forma, hogy van-e egy szövegben szinonimikus parallelizmus vagy nincsen. Ez a 20. század első felében (főleg a Nyugat körében) általánosan elfogadott volt, s ma is sokan vallják. Én nem tartom helyesnek a hangtanra való szűkítést, hiszen milyen alapon zárjuk ki a „formahűség” fogalmából a többi formális nyelvi elemet, például azt, hogy nincs a szövegben parallelizmus"... 

Arany szavak. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy annyira könnyen (túl könnyen is) csinálható a magyar rímes-időmértékes verselés, sőt még a szigorú klasszikus időmértékes verselés is, hogy az esetek nagy többségében nincs szükség rá, hogy lemondjunk róluk. Ha van, akkor persze mondjunk le! De teljes lemondás nélkül is lehet olykor követni a szabálokat —  amúgy „lezseren", ha muszáj.

Az eredeti prozódiai séma látszólag „pontos" követésére visszatérve: az eredmény nem mindig tetszetős. De a tetszetősség amúgy is csalóka dolog: tetszetős vers, tetszetős fordítás csillogása lehet talmi, felszínes csillogás. Másfelől az sem jó, ha a fordítás nyögvenyelős, nehézkes, még akkor sem, ha az eredeti is nyögvenyelős és nehézkes volt. Egyszóval van sok probléma és sok buktató.

A fenti bohókás versben is pontosan követtem az eredeti prozódiai sémát, pedig itt aztán végképp alig van jelentősége. De miért ne? Nem túl nehéz.
    
   

Als ich den einen verlor,  ◡— | ◡— | ◡◡—
Da warf ich den anderen ins Feuer
                                    ◡— | ◡◡— | ◡— | ◡— | ◡
Und kam mir wie ein Verarmter vor.
                                    ◡— | ◡— | ◡◡— | ◡—
Schweinslederne sind so teuer.
                                    —◡◡ | ◡— | ◡— | ◡

(Az utolsó sor kezdetének eltérését megengedi a német verstan; úgy kell olvasni, mintha   ◡— | ◡◡— | ◡— | ◡ volna.)

Hogy a 2. vagy a 3. verslábban van-e feloldva a jambus (◡—) anapesztussá (◡◡—) vagy egyikben sem, az láthatóan mindegy, ez tehát nem annyira fontos a költőnek. De az fontos neki, hogy minden verssor következetesen emelkedő, jambikus lejtésű legyen (bár vannak olyan jambikus versei, amelyekbe itt-ott ereszkedő lejtésű sort is tesz, valószínűleg különösebb ritmusintenció nélkül. Adynak azonban sok olyan jambikus verse van, amelyekben minden strófában gondosan elhelyez egy, egyetlen egy trochaikus sort is, egyáltalán nem hanyagságból.)

A fordításba csak úgy lehet ◡◡— -okat tenni ◡— -ok helyett, ha az anapesztusok túlnyomórészt vagy mindig időmértékes szempontból pontos anapesztusok, tehát két rövid, egy hosszú szótag, pl. elkámPICSORODtam, mert különben nem érzékelődik jól a ritmus. Ellene szól ennek a módszernek, hogy a magyar szöveg túl pattogó, doboló lesz, holott a német nem volt doboló. De hát Fazekas Mihály, Vörösmarty, Petőfi, Radnóti, Weöres Sándor stb. stb. hexameterei is dobolnak és pattognak, nem csak akkor, ha iskolásan skandálják őket.

Még egyszer hangsúlyozom, hogy Kosztolányi fordításának értékéből egyáltalán nem von le semmit az, hogy figyelmen kívül hagyta ezt az úgynevezett aprózást. Ha van olyasfajta német vers, mint pl. a Tetemre hívás vagy a Szeptember végén (van), ott nem helyes figyelmen kívül hagyni a fordításban a daktilusokat (—◡◡) illetve anapesztusokat, de itt mindegy. Számomra féligmeddig  „csak” játék ez a rendíthetetlen prozódiai kutyahűség: „[ne csak] jó szóval oktasd, [hanem] játszani is engedd […] fiadat!” Fazekas, Petőfi is játszott, amikor az egyik egy népmesei témát, a másik egy baráti levelet írt meg pontos hexameterekben. Még ha próféta is az a költő és épp az elnyomásból vezeti is ki a népet a Kánaán felé, akkor is játszik közben, még mielőtt elérte volna a Kánaánt... Nagyon fontos játékot játszik!!

Még ezt is olvasom Nádasdyban: 

„A műfordítás feladata – versek esetében is! – elsősorban az eredeti szöveg tartalmának hű tolmácsolása. A hangtani szépség, a zeneiség, ideértve a rímelést is, csak másodrendű lehet, ha egyáltalán szerepet kaphat. A műfordítás: fordítás, nem átköltés. A szépség létrehozása egy másik nyelven ugyanis a fordító egyéni alkotása, kreatív hozzáadás a szöveghez. Ezt nagyon kordában kell tartani. Lehet bármily zseniális, ekvivalens az eredetivel, akkor is hozzáadás, egy másik személynek (a fordítónak) saját invenciója, ami túllép a fordítás megengedhető keretein. Nem szabad odatolakodni szerző és olvasó közé. Nem az a fő cél, hogy a fordítás szép magyar vers legyen." 

Valaha én is így gondolkoztam, publikáltam is erről valami tanulmányt, és nem értettem egyet Somlyó Györggyel (évekig egy szobában dolgoztam vele) abban, hogy „az a fő, hogy a fordítás szép magyar vers legyen". De ma azt gondolom, hogy az is nagyon fontos. Végül is a versfordítás nem valami filológiai belügy, nem egyetemi tansegédeszköz. Különben sem határozhatja el senki, még az Írószövetség, még a nagy Nádasdy sem, hogy mi „a műfordítás feladata". Mindenki úgy fordít, ahogy akar, még a legbotfülűbb, jószándékú de naív fafejű dilettánsok is. Nem hiszem, hogy Nádasdy nyugodt lélekkel kihajítaná a magyar kultúrából mondjuk Faludy zseniális Villon-„fordításait" csak azért, mert nem felelnek meg az ő fentebb idézett, nagyon is megszívlelendő kritériumainak.  Nem az a fő cél, hogy a fordítás szép — esztétikailag épületes — magyar vers legyen. De alapvetően, elkerülhetetlenül fontos cél az is. Az volt mindig, és maradjon is az. 

Nem az a fő cél... „A műfordítás feladata – versek esetében is! – elsősorban az eredeti szöveg tartalmának hű tolmácsolása." Ám mi az eredeti szöveg tartalma? Az-e, ami prózában is elmondható? Igen, sokszor az, például olyan versekben, mint a Vojtina Ars poeticája vagy a Gondolatok a könyvtárban. De a versek nagy részében az  nem önmagában fontos. Önmagában az többnyire még semmi. Önmagában az nem vers, márpedig az eredeti vers VERS volt! A vers „TARTALMA"  nem csak prózában is elmondható „információi", illetve nem volna szabad az általános iskola után is ebben az értelemben használni a TARTALOM szót. A vers igazi „tartalma" a vers esztétikuma, esztétikai lényege, és ez éppen a legnagyobb, legfontosabb versek nagy részére áll. A vers úgynevezett TARTALMA ráadásul nagyon sokszor lapos banalitás, a hozzátartozó esztétikum nélkül teljesen fölösleges tolmácsolni. József Attila számára a proletárság tehát a „tartalom" is forma. Croce számára is, sokak számára. Főleg a költők számára.

Hadd „hencegjek el vele" (de kinek??...), hogy már ötven-hatvan évvel ezelőtt is igyekeztem, többnyire mániákusan, azt „tolmácsolni" híven — azt is —, amit Nádasdy és mindenki a költemény formai elemeinek tart. Például a „szuperideológikus" de még százszor inkább „formalista" cseh Mácha Május c. művének fordításában. Pontosan reprodukáltam pl. az egyszótagos, nominatívuszban álló, keményen „felpattanó" kackiás hímrímeket, a két hosszú magánhangzót tartalmazó, lustán elnyúló nőrímeket és minden ilyesmit, ha csak lehetett; például három sort, amelynek mindegyike a tam = ott szóval kezdődik és még egy további határozóból áll: mindhárom helyhatározó, de az első sor „hol", a második „hová" kérdésre felelő helyhatározó, a harmadik pedig irány nélküli helyhatározó („a hegyek mentén"). Annak a három sornak az a „tartalma", nem pedig az, hogy honnan hová mit fúj a szél, mert az ennek a nagy költeménynek prózában is elmondható és egyébént is banális sőt immorális tartalma szempontjából tökéletesen irreleváns.

Tisztában vagyok vele, hogy annak az esélye, hogy mindez érdekelhet valakit, egy az ezerhez, ha ugyan nem még kisebb. Ismerek olyan egyetemi oktatókat, irodalomtörténészeket, akiknek fogalmuk sincs róla, mi az, hogy versláb, jambus, nem is érdekli őket. A költemény más, sokkal fontosabb „formai elemei" még kevésbé...