Ringelnatz, Joachim: Csöndes téli út (kis híján komoly vers) (Stille Winterstraße Magyar nyelven)

Es heben sich vernebelt braun

Die Berge aus dem klaren Weiß,

Und aus dem Weiß ragt braun ein Zaun,

Steht eine Stange wie ein Steiß.

Ein Rabe fliegt, so schwarz und scharf,

Wie ihn kein Maler malen darf,

Wenn er's nicht etwa kann.

Ich stapse einsam durch den Schnee.

Vielleicht steht links im Busch ein Reh

Und denkt: Dort geht ein Mann.

Ködös-barnán kimeredők
   
A színfehérből a hegyek
   
S egy palánk; barnán égre bök,
   
Egy rúd áll ki mint egy ülep.
   
   
  
Holló húz éles-feketén,
   
Nincs olyan festő ecsetén,
   
Olyan ne is legyen.
   
Szűz havat csak cipőm cipőz.
   
Balról gondolja tán egy őz:
   
Ott egy ember megyen.
   
   
   
Ringelnatz életműve a Wikipédia szerint „részben bizarr, expresszionista, vicces és szellemes”. Humoros, játékos versei emlékeztetnek a (nem csak énszerintem) zseniális Morgenstern verseire, de általában kevésbé elvontak; ha valaki egyszerűen kabarészerzőt lát benne, ezt nem lehet rossz néven venni. De valójában sokkal több ő kabarészerzőnél.

Miután már közel kétszáz Ringelnatz-verset lefordítottam, még mindig nem akartam nekivágni a fentinek. Ez motoszkálhatott a fejemben: minek lefordítani ezt is, le van az már fordítva nagyon jól, lefordította Kálnoky, szerintem az egyik legnagyobb magyar versfordító. „Őmiatta” hagytam félbe hajdan a Faust Második Részének lefordítását; arra Karátson Gábor festő és Goethe-rajongó beszélt rá. Karátson valamiféle nem-gyakorlatias, spirituális meggondolás alapján azt tartotta, hogy a Faustot végre tisztességesen le kell fordítani magyarra, annak ellenére, hogy leendő fordításom kiadatására nem volt abszolúte semmi lehetőség. Nos, az Első Részt le is fordítottam (Karátson megjegyzéseit éppúgy figyelembe véve, mint több német Faust-kommentárt), de a Második Rész fordítása közben rájöttem, hogy lefordította azt már Kálnoky nagyon jól, úgy, hogy azzal egy-két apró részlettől eltekintve még a szuperaggályos Karátson Gábor is meg lehet elégedve, ezért néhány jelenet lefordítása után (az egész fent van a Magyarul Bábelben-en) abbahagytam a sziszifuszi munkát.

De a fenti verstől való tartózkodásomban nem volt igazam.

Kálnokyt valóban nem lehet túlszárnyalni; azon kevés versfordítók egyike ő, akiknek fordításai nem csak fórsriftos profi fordítások (olyan van ezerszám), sőt nem csak jó profi fordítások (még olyan is van szép számmal), de mint magyar versek is kiválóak, nem vagy legfeljebb csak itt-ott fordítás-ízűek egy picit. Ilyen fordítás már nincs sok. „Farként feszit egy fakaró”!! Ez nem csak szenzációs, hanem még az eredetit is tökéletesen pontosan adja vissza, még azt a hármas alliterációt is. Kálnokynak nagyon nagy nyelvi fantáziája van; ez nem meglepő egy költőtől, van más költőknek is; azt hiszem, az lehet a különbség, hogy a legtöbb fordítást csak amúgy rutinosan „odakeni” a fordítója — gyakran nyersfordításból, mert nem vagy nem elég jól érti az eredeti nyelvet —, de valójában nem igazán érdekli ez a munka, inkább csak pénzkeresetnek esetleg időtöltésnek tekinti, mindenesetre távolról sem „szőrözik” rajta annyit, mint a saját versein. — Kálnoky rímei nem csak „elfogadhatók”, amint az nagyon sokszor lenni szokott, hanem nagyszerűek, szellemesek, szuggesztívak, mint itt is: pl. a „fakaró” arra rímel, hogy „takaró”. Egyértelműen komoly versben ez esetleg helytelenítendő, szójátékszerű rím volna, de itt épp a lehető legjobb!

De nem is kell „túlszárnyalni” a kiválót, illetve nem túlszárnyalni kell, hanem másképpen is le kell lefordítani a verset, ha megérdemli; Kálnokynál várhatóan kevésbé jól, de mégis. Ugyanis bármennyire kiváló az a fordítás, az eredeti vers némely érdekes elemét, részletét nem adja vissza, mivel mindent nem lehet visszaadni. Magyar versfordításnak többek között, sőt talán elsősorban, az eredeti prozódiai sémát kell követnie, ha lehet. Ezt a követelményt meg lehetne kérdőjelezni, mert sokszor megköti a fordító kezét, és a fordító emiatt elég gyakran kihagy ezt-azt, a prozódiai sémánál fontosabb dolgok felett siklik el. De ezt a követelményt mégsem kérdőjelezik meg, szerintem sem kell megkérőjelezni; elég ha olykor „csal” egy kicsit a fordító, itt-ott áthág valamilyen szabályt, ha nagyon muszáj. Kálnoky is abszolút híven reprodukálja a vers prozódiai sémáját.

Nos akármilyen kiváló és költői az, hogy Ködben barnulnak a hegyek, / körül fehérlő takaró, az eredetiben nem ez áll, hanem: Ködös-barnán emelkednek ki a hegyek a tiszta fehér(ség)ből. Ez természetesen „ugyanazt mondja”, ugyanarra az ezer helyen látható tájképiségre vonatkozik, de a vers lényege nem az, hogy a hómező fehér a hegyek meg barnák, mert azt versek nélkül is tudjuk. A kerítés is, ugyancsak barnán, kiemelkedik; ezt a szónak más szinonímája fejezi ki (felnyúlik, kiáll, ágaskodik...), de a párhuzam egyértelmű. Talán lehet ebben humort is látni: tudniillik abban, hogy a jelentéktlen kicsi kerítés ugyanolyan büszkén emelkedik ki a fehérségből, mint a nagy, méltóságteljes hegyek; de nem biztos, mert ha a kerítés közel van, a hegy meg távol, akkor a kerítés még magasabbra emelkedhet ki szemünk előtt a fehérségből.

Hogy egy karó vagy rúd miért úgy áll (ki a fehérségből), mint egy fenék, egy popó (??), azt nem tudom; valószínűleg pusztán azért, mert Ringelnatz nem tudja megállni, hogy egy kicsit bele ne hülyéskedjen és illetlenkedjen még ilyen majdnem-komoly és jó versbe is... Meg azért is, mert a Weiß = fehérség szóval olyan jól rímel a Steiß (far).

5. sor: Az eredeti nem csak úgy érthető, hogy a holló „fekete és éles” (mármint a kontúrja), hanem úgy is, hogy „feketén és élesen repül”. Az „éles(en)” alighanem azt jelenti, hogy élesen üt el háttér ködszínétől, mintha koromfekete kartonpapírból volna kivágva és vakító fehér papírra ragasztva.

A két utolsó sor Morgensternre emlékeztető ötlet: az ember állattal szemben való felsőbbrendűségének komoly vagy humoros relativizálása. (L. pl. Morgenstern: Vice versa, vagy Auf dem Fliegenplaneten (A légybolygón).