Seume, Johann Gottfried: Die Beterin

Auf des Hochaltares Stufen kniet

Lina im Gebet, ihr Antlitz glühet,

Von der Angst der Seele hingerissen,

Zu der Hochgebenedeiten Füßen.

Ihre heißgerungnen Hände beben,

Ihre bangen, nassen Blicke schweben

Um des Welterlösers Dornenkrone,

Gnade flehend vor des Vaters Throne:

Gnade ihrem Vater, dessen Schmerzen

Ihrem lieben, kummervollen Herzen

In des Lebens schönsten Blütetagen

Bitter jeder Freude Keim zernagen;

Rettung für den Vater ihrer Tugend,

Für den einz'gen Führer ihrer Jugend,

Dem allein sie nur ihr Leben lebet,

Über dem der Hauch des Todes schwebet.

Ihre tiefgebrochnen Seufzer wehen

Ihrer Andacht heißes, heißes Flehen

Hin zum Opfer-Weihrauch; Cherubinen

Stehn bereit, der Flehenden zu dienen.

Tragt, ihr Engel, ihre Engeltränen

Betend hin, den Vater zu versöhnen!

Frommer weinte um die Dornenkrone

Nicht Maria bei dem toten Sohne.

Siehe Freund, in den Verklärungsblicken

Strahlet stilles, seliges Entzücken;

Lina streicht die Tränen von den Wangen

Ist voll süßer Hoffnung weggegangen.

Térdel lépcsőjén a főoltárnak

Lina, imádságos fénylő orcával.

Lelke elfogódottsággal telve

Lába előtt a Boldogságos Szűznek.

Buzgó imára kulcsolva keze,

Aggódva rebbenő könnyes szeme

Függ a Megváltó töviskoronáján

irgalomért Atyától, ki ül trónján.

Irgalomért édes jó apjának,

Kinek fájdalmai leányának

Szívét és virágzó ifjúságát

zúzzák s minden öröme csiráját.

Menekvéséért erénye védőjének,

Ifjúkora igaz vezérlőjének,

Kiért leánya él, csakis ő érett’

Kit halál szele most megérintett.

Tör felfelé szívszorító sóhaja

s legforróbb könyörgő áhítata,

mint áldozati tömjén. - Kerubok

jertek, esdeklőnek szolgáljatok.

Angyalok, vigyétek az ő angyali

könnyűi fohászát Atyát békíteni,

Esdeklőbben, a töviskoronán,

Mária sem sirt a halott Fián.

Nézd barátom, szeme mily átszellemült

Csendes örömet sugároz s derűt;

Lina letörli arcáról könnyeit,

s édes reménnyel telve távozik.