Hardy, Thomas: A kísértet-műlovarnő (The Phantom Horsewoman in Hungarian)

Queer are the ways of a man I know:
He comes and stands
In a careworn craze,
And looks at the sands
And the seaward haze
With moveless hands
And face and gaze,
Then turns to go...
And what does he see when he gazes so?

II

They say he sees as an instant thing
More clear than to-day,
A sweet soft scene
That once was in play
By that briny green;
Yes, notes alway
Warm, real, and keen,
What his back years bring—
A phantom of his own figuring.

III

Of this vision of his they might say more:
Not only there
Does he see this sight,
But everywhere
In his brain–day, night,
As if on the air
It were drawn rose bright–
Yea, far from that shore
Does he carry this vision of heretofore:

IV

A ghost-girl-rider. And though, toil-tried,
He withers daily,
Time touches her not,
But she still rides gaily
In his rapt thought
On that shagged and shaly
Atlantic spot,
And as when first eyed
Draws rein and sings to the swing of the tide.

Egy ismerősöm furcsa madár:
Jön, áll, merev,
Egy mánia ő,
A partra mered
Meg a ködre mi jő,
Bénák a kezek
És vizslat a fő
S most menne már...
Mit lát, mit kémlel, mit szugerál?

II

Mondják, mit lát, mint perc-valami,
Nincs párja ma,
Szép színdarab
Mely ment valaha
Sós vizek alatt;
Az Igaz hona
S meleg marad
Ez a múltbeli —
Egy fantom, ő maga képzeli.

III

Mondhatnának még többet is ám:
Ő nem csak itt
Lát sok alakot
De mindenütt
Az agyában, ott,
Mintegy odakünt,
Lát rajzolatot —
Vizióját küldi a tenger iránt.

IV

Szellem-nőt hajt. S bár fogy, rogyik,
Naponta sorvad,
Időtlen a nő,
Mégis lovagolgat
És tere e fő,
S e nyomoru, poshadt
Atlanti kő,
S ha észreveszik,
Fékez s dalát a habok viszik.
   
   
   
Azt olvasom, hogy Hardy évtizedekig kísértetiesen borzalmas viszonyban élt a feleségével, és megkönnyebbült, amikor végre özvegyen maradt. Űgy látszik, még vissza is járt kísérteni a halott nő. Ő volna a versbeli nőnemű kísértetlovas. De a versből ez nem derül ki; ha a költő ezt az életrajzi tényt közölni akarta volna az olvasóval, akkor közölte volna, és nem „számított” volna az irodalomtörténészekre, akik azon „araszolnak, hogy a költő mit izélt, hol” (Weöres). A vers harmadik személyben beszél arról, akinek a fejében lovagol a kísértet; hogy a költők nemritán harmadik személyben beszélnek saját magukról, azt megszoktuk tőlük, azt tehát irodalomtörténet nélkül is kitalálhatjuk, hogy Hardy saját magáról beszél, de tulajdonképpen még ezt sem olyan nagyon fontos tudni.

Figyelemre méltó dolog az, hogy ez a vízinárius, fantasztikus vers nem-standard, nem megszokott versformát követ pedáns pontossággal. Ha egy vers valamilyen gyakori, megszokott, familiáris versformát követ, például négysoros, négyes vagy ötös jambikus sorokból álló strófákból áll, és rímképlete ABAB vagy ABBA stb., akkor némi joggal mondható, hogy a versforma, a prozódia másodlagos a szemantizmushoz képest, hogy funkciója jobbára csak annyi, hogy jelezze, kiemelje a lírai attitüdöt vagy mondjuk a szokásosnál (prózai műben szokásosnál) hangsúlyozottabb esztétikai rendezettséget és jó (érdekes, strukturált) hangzási szándékot. De ezek az itteni rövid, mindössze két verslábból álló sorok és a háromszoros rímek (ABCBCBCAA) arra mutatnak,hogy a vers hangzása nem kevésbé fontos annál, ami benne prózában is elmondható. Shelley gyakran előre „lekottázta” születendő verseit, még mielőtt egyáltalán kitalálta volna, hogy miről fognak szólni. A tetemre hívásban is fontosabb a (pergő) ritmus, mint mondjuk a Toldiban az egyszerűbb és megszokottabb, egyhangúbb ritmus. — A fordító szempontjából ez azt jelenti a fenti vers esetében, hogy a fordítás akrobatamutatvány, a szó pejoratív értelmében is. Tudniillik a szokásosnál is akrobatika-jellegűbb, a szokásosnál is pejoratívabb értelemben. Világos, hogy sokkal több mindent kell kihagyni vagy megváltoztatni, hogy „kijöjjön” a versforma, tehát a fordító lépten-nyomon „becsapja” az olvasót. De ha nem igyekezne aggályosan követni (persze csak az objektív lehetőségek korlátai között) az eredeti versformát és úgy-ahogy utánozni a ritmust, azzal is becsapná az olvasót. Jócskán becsapná. A költők ugyanis nem csak váteszek (ha váteszek) és nem csak Művészek, hanem Bűvészek is. Erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. — Mint versfordítónak, kedvem volna minden versfordításom elé odaírni, Rodolfó bűvészt plagizálva: „Vigyázat, csalok!” Például az eredetiben nem az áll, hogy „Bénák a kezek”, hanem csak hogy mozdulatlanok, vagy nem „Sós vizek alatt”, hanem „Emellett a sósvízszerű zöld(ség) mellett”, és az persze sokkal jobb. Már a cím fordítása sem pontos. A csalások mértéke csökkenthető; de pontosabban lefordítani a mondatokat prózai, lapos, döcögő vagy éppen ellenkezőleg tetszetősen fülbemászó módon, az még nagyobb becsapás, mert a lefordításra méltó versek nem szoktak prózaiak, döcögők vagy tetszetősen fülbemászók lenni.

Két verslábból álló sorok helyett lehetne három verslábúakkal élni a fordításban, az még nem nagy becsapás (szoktak ilyesmit csinálni a fordítók), úgy több mindent lehet átmenteni a vers érdekességeiből. Majd egyszer valószínűleg megpróbálom, de nem most.