Arany János: Toldi - fragment (Toldi - részlet Román nyelven)

Előhang

„Mostan emlékezem az elmúlt időkről,
Az elmúlt időkben jó Tholdi Miklósról...ˮ

Ilosvai.

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhűlnétek, látva rettenetes pajzsát,
,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.‘
 

ELSŐ ÉNEK.

„Nyomórudat félkezével kapta vala,
Buda felé azzal utát mutatja vala.”

Ilosvai.

1.

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

2.

Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szúnyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.
Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek,
Bögölyök hadával háborúra kelnek:
De felült Lackó a béresek nyakára,
Nincs, ki vizet merjen hosszú csatornára. 

3.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul;
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve ,általútnál’ egy csekély halomba.

4.

Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd, a többi horkol boglya hűvösében;
Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,
A világért sincs most egerészni kedve:
Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik veled,
És az utat nyalja sebesen haladva,
Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

5.

Nem is, nem is azt a forgószelet nézi,
Mely a hamvas utat véges-végig méri:
Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,
Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.
És amint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sóhajtás a fiú szívéből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha szíve-lelke a szemében volna.

6.

„Szép magyar leventék, aranyos vitézek!
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.
Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba?
Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?
Mentek-é tatárra? mentek-é törökre,
Nekik jó éjszakát mondani örökre?
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,
Szép magyar vitézek, aranyos leventék!”

7.

Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja,
Mely sóvárgó lelkét mélyen szántogatja;
S amint fő magában, amint gondolkodik,
Szíve búbánatban összefacsarodik.
Mert vitéz volt apja; György is, álnok bátyja,
A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő béresekkel gyűjt, kaszál egy sorban,
Gőgösen henyél az a királyudvarban.

8.

Itt van immár a had, Laczfi nádor hada,
Itt kevély hadával Laczfi Endre maga;
Délcegen megüli sárga paripáját,
Sok nehéz aranyhím terheli ruháját;
És utána nyalka, kolcsagos legények,
Tombolván alattok cifra nyergű mének:
Nézi Miklós, nézi, s dehogy veszi észbe,
Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe.

9.

„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;
De Toldinak a szó szívébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kívül is hallik.
„Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában,
„Hát ki volna úr más széles e határban?
Toldi György talán, a rókalelkű bátya,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?

10.

Én paraszt? én?” - Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyű nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyújtott szálfa.

11.

Nádorispán látja Toldit a nagy fával,
És elámul rajta mind egész hadával.
„Ember ez magáért” Laczfi mond „akárki;
Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?
Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány rudat,
Amellyel mutatja e suhanc az utat?”
Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,
Egy parasztfiúval még sem áll ki senki!

12.

De ki vína bajt az égiháborúval,
Szélveszes, zimankós, viharos borúval?
És ki vína Isten tüzes haragjával,
Hosszú, kacskaringós, sistergő nyilával?
Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága
S nem megunt előtte Isten szép világa;
Jaj-keserves annak, aki jut kezébe,
Meghalt anyjának is visszarí ölébe.

13.

Elvonul a hadnép hosszú tömött sorban,
Toldiról beszélnek az egész táborban;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „Bajtárs! mért nem jősz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.”
Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”

14.

Elvonul a tábor, csillapul moraja:
Ezt a szél elhordta, azt a por takarja;
Toldi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag;
Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.

Preambul

„Îmi amintesc de vremuri trecute,
În vremuri trecute de Tholdi Miklós.ˮ

Ilosvai

Parc-un rug arde în nopți de toamnă,
Văpaia mare departe s-arată:
Toldi Miklós așa-mi apare mie,
Din generație în generație.
Parcă îi văd statura corpolentă,
Din pumni, în lupte, scăpând o directă,
Aud o voce adâncă cu răcnete,
Azi, sigur, Dumnezeu l-ați crede.

Ăsta a fost omul, le nevoi, tare,
Azi, n-are pereche-n șapte hotare;
Dac-ar învia, printre voi să fie,
Fapta i-ați crede scamatorie.
Nu i-ați duce trei, buzduganul,
Praștia și sulița doar cu carul;
Văzând scutul lui imens, v-ar surprinde,
„Chiar și pintenii prinși pe cizme.”

PRIMUL CÂNT

„Cu o mână o prăjină ridicase,
Drumul spre Buda cu ea arătase.ˮ

Ilosvai

1.

Arsă e mlada tulpinei aride,
Unde pasc multe lăcuste moleșite;
Nu-i măcar un firicel-n germinare,
Nici strop de verdeață-n câmpul mare.
Slugi-n umbra căpițelor, o duzină,
Sforăie parc-ar merge totul strună;
Ah, dar goale, sau abia pline,
Stau căruțele de fân în neștire.

2.

Cumpănă curbă pe sfrijită crăcană,
Adânc se uită-n puț și speră apă:
Un uriaș țânțar, s-ar putea spune,
Cum sângele gliei acum va suge.
La jgheab stau vitele însetate,
Și cu tăunii duc o luptă mare:
Dar lenea pe slugi îi apasă,
Nu-i nimeni de a scoate apă. 

3.

Doar un june e zdravăn pe moșie,
Cât vezi cu ochii peste câmpie;
Pe umeri se zguduie draghine,
Încă nici barbă n-are pe bărbie.
Se uită înspre drumul larg departe,
Parc-ar dori s-ajungă în altă parte;
Omul ar crede: că e stâlp de oprire,
Bătut-n pământ, la răscruce, pe margine.

4.

Ah, frumosule, de ce stai-n arșiță?
Vezi, mulți sforăie la căpiță;
Și javra întinsă cu limba scoasă,
Nu pe soareci să-i gonească:
Sau n-ai văzut un vârtej ce vine,
Care se va lua la trântă cu tine,
Și lingând drumul cum înaintează,
Parcă un coș de fum mare aleargă?

5.

Nu, nu la vârtej vrea să se uite,
Ce-n lungul drumului huiduie:
Dincolo de turnul de praf ce apare,
Vine o mândră armată, lucesc arme.
Cum din norul de praf apare oaste,
Astfel-n inima jună un dor se naște;
Apoi se uită, curbat mereu,
Parcă în ochi ar avea sufletul.

6.

Ostași frumoși, drăguți eroi!
Ce amarnic, ce trist mă uit la voi.
Încotro mergeți? La luptă? La caznă?
S-aveți faimă pentru coroană?
Vă bateți cu tătari? cu turcii,
Să le arătați lor bezna nopții?
Ah, dacă și eu aș fi printre voi,
Ostași frumoși, drăguți eroi!

7.

Toldi Miklós așa gânduri avea,
Sâcâindu-i sufletul cu alean;
Așa cum se fierbe, cum se gândește,
Inima de amar i se răsucește.
Viteaz i-a fost tatăl; și György la fel,
Crescând lângă prințul, un frate infidel;
Și cât el cu slugi-n rând strânge, cosește,
Ăla lenevind trufaș-n curte la rege.

8.

Vezi, Laczfi arhiduce, cu armată,
Cu trupa arogantă, el-n persoană;
Pe șargul său armăsar falnic șade,
Pe dolman broderii de aur are;
Și-n urmă, cu pene de stârc, tinerei,
Cai cu șei mândre zburdă sub ei:
Privește Miklós, dar la cap nu-i vine,
Îi dor ochii-n astfel de privire.

9.

„Hei, țărane! ce drum duce la Buda?ˮ
Îl întreabă Laczfi îngâmfat, sumar;
Dar vorba pe Toldi-n inimă îl pișcă,
Pulsația și afară e simțită.
,,Hm, eu țăran!'' singur, așa se vaită,
,,Oare, cine ar fi domn-n pusta largă?
Toldi György, poate, vicleanul frate,
Care la regele Lajos, linge vase?”

10.

„Țăran, eu?” - Și la ce s-a gândit, după,
Spre Toldi György a fost o înjurătură.
Și cu prăjina făcând o răsucire,
Ca pe un bețișor, la capăt o ține;
Ține într-o mână și stând drept, țeapăn,
Marcând drumul spre Buda, cum deviază,
Parc-ar fi fost din fier tot brațul, însă,
Nu se clatină cu prăjina întinsă.

11.

Ducele văzând pe Toldi cu prăjină,
Întreaga armată e uimită.
„Ăsta e om” spune Laczfi, „oricine;
Flăcăi, la trântă cine îl învinge?
Sau, care va ține așa prăjina,
Cu care, flăcăul marca direcția?”
Rușine, afront: toți murmură, urlă,
Cu un țărănuș nimeni nu se-ncurcă!

12.

Dar cine s-ar confrunta cu o furtună,
Cu jale viforoasă, cu volbură?
Și cine s-ar confrunta cu o trăsnire,
Cu lungile sale flame arcuite?
De Toldi, doar ăla să se agațe,
Căruia veșnicia îi place;
Cu el, care se luptă, vai și amar,
Ar intra și-n poala mamei, chiar.

13.

În rânduri compacte trec vitejii,
Despre Toldi vorbesc toți ostașii;
Îi spune ceva drăguț, fiecare,
Lăsându-i un zâmbet oarecare;
Zice unul: „Confrate! vrei-n oaste?
Așa tânăr e de mare valoare.”
Altul din milă: „frate, ce mare păcat,
Cu tată țăran, tu la fel ai rămas.”

14.

Trece tabăra, calmându-se murmurul:
Vântul peste tot acoperă cu praful;
Toldi foarte trist merge înspre casă,
Tremură-n urmă întinsa pârloagă;
Mersul lui, ca unui taur sumbru,
Văzul, e ca bezna nopții, lugubru,
Suflă de furie, precum și mistrețul,
Aproape se sfărâmă-n mână parul.