Arany János: Toldi (Toldi - teljes Román nyelven)

Előhang
,Mostan emlékezem az elmult időkről,
Az elmult időkben jó Tholdi Miklósról...‘
Ilosvai.

Mint ha pásztortűz ég őszi éjtszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem birnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.‘

ELSŐ ÉNEK.
,Nyomó rúdat félkezével kapta vala,
Buda felé azzal utát mutatja vala.‘
Ilosvai.

1.
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

2.
Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.
Válunál az ökrök szomjasan delelnek,
Bőgölyök hadával háborúra kelnek:
De felült Lackó a béresek nyakára,
Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.

3.
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul;
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve ,általútnál’ egy csekély halomba.

4.
Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd, a többi horkol boglya hűvösében;
Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,
A világért sincs most egerészni kedve:
Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik veled,
És az útat nyalja sebesen haladva,
Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

5.
Nem is, nem is azt a forgószelet nézi,
Mely a hamvas útat véges-végig méri:
Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,
Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.
És amint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sohajtás a fiú szivéből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha szive-lelke a szemében volna.

6.
„Szép magyar leventék, aranyos vitézek!
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.
Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba?
Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?
Mentek-é tatárra? mentek-é törökre,
Nekik jóéjtszakát mondani örökre?
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,
Szép magyar vitézek, aranyos leventék!”

7.
Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja,
Mely sovárgó lelkét mélyen szántogatja;
S amint fő magában, amint gondolkodik,
Szíve búbánatban összefacsarodik.
Mert vitéz volt apja; György is, álnok bátyja,
A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő béresekkel gyüjt, kaszál egy sorban,
Gőgösen henyél az a királyudvarban.

8.
Itt van immár a had, Laczfi nádor hada,
Itt kevély hadával Laczfi Endre maga;
Délcegen megűli sárga paripáját,
Sok nehéz aranyhím terheli ruháját;
És utána nyalka, kolcsagos legények,
Tombolván alattok cifra nyergü mének:
Nézi Miklós, nézi, s dehogy veszi észbe,
Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe.

9.
„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;
De Toldinak a szó szivébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.
„Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában,
„Hát ki volna úr más széles e határban?
Toldi György talán, a rókalelkü bátya,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?

10.
Én paraszt? én?” - Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyujtott szálfa.

11.
Nádorispán látja Toldit a nagy fával,
És elámul rajta mind egész hadával.
„Ember ez magáért” Laczfi mond „akárki;
Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?
Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány rúdat,
Amellyel mutatja e suhanc az útat?”
Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,
Egy paraszt fiúval még sem áll ki senki!

12.
De ki vína bajt az égiháborúval,
Szélveszes, zimankós, viharos borúval?
És ki vína Isten tüzes haragjával,
Hosszu, kacskaringós, sistergő nyilával?
Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága
S nem megunt előtte Isten szép világa;
Jaj-keserves annak, aki jut kezébe,
Meghalt anyjának is visszarí ölébe.

13.
Elvonul a hadnép hosszu tömött sorban,
Toldiról beszélnek az egész táborban;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „Bajtárs! mért nem jősz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.”
Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”

14.
Elvonúl a tábor, csillapul morajja:
Ezt a szél elhordta, azt a por takarja;
Toldi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag;
Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.

MÁSODIK ÉNEK.
,... hogy Budából Tholdi György megjő vala,
Öcscsét.......... gyakran feddi vala.‘
Ilosvai.

1.
Így vesződék Miklós, nyers, haragos búban,
De van drága dolog otthon Nagyfaluban:
Tán kigyúlt a ház is, úgy füstöl a kémény,
Nagy kolonc köszönget a kút méla gémén.
A malac-nép sí-rí; borju, bárány béget;
Aprómarha-nyáj közt van szörnyű itélet;
A fehércseléd közt a beteg se lomha:
Holmi kis vásárnál népesebb a konyha.

2.
Egy cseléd vizet tesz félakós bögrében,
Mely ha forr a tűzön s nem fér a bőrében,
Akkor a baromfit gyorsan belemártja,
Tollait letörli, bocskorát lerántja.
Van, ki a kis bárányt félti izzadástul;
S bundáját lerántja, még pedig irhástul;
Más a vékonypénzü nyúlat szalonnázza,
Hogy csöpögjön zsírtól ösztövér csontváza.

3.
Másik a malacot láng felett hintálja,
Szőrit kés fokával bőrig borotválja;
Bort ez csobolyóban, az kecsketömlőben,
Kenyeret hoz amaz bükkfa tekenőben...

4.
- Mit jelent e hű-hó gyászos özvegy-házban,
Hol a dinom-dánom régen volt szokásban?
Toldi Lőrincnének most van-é a torja?
Vagy menyegzőjének hozta így a sorja?
Tán megunta gyászos özvegysége ágyát,
S másnak adta élte fonnyadó virágát?

5.
Nincs halotti tora Toldi Lőrincnének,
Napja sem derült fel új menyegzőjének;
Másért sütnek-főznek, másért lakomáznak:
György van itthon, első szülötte a háznak.

6.
Toldi György nagy úr volt. Sok becses marhája,
Kincse volt temérdek, s arra büszke mája,
Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája,
Sok nyerítő méne, nagy sereg kutyája.
Látogatni jött most negyvened magával,
Renyhe sáska népnek pusztitó fajával,
És a kész haszonnak egy felét fölenni,
Más felét magának tarsolyába tenni.

7.
György az édesanyját hidegen köszönté,
Bár ez a lelkét is majd elébe önté!
„Hát a másik hol van?” fanyalogva kérdi.
Senki sem hinné, hogy kedves öccsét érti.
„Szénát hord szegényke künn a béresekkel,
Hívatom -” de György úr ezt rikoltja: „Nem kell!”
Nem kell! és e két szó úgy esik anyjának,
Mintha a szivébe nagy kést mártanának.

8.
Nem kell? - Ím azonban kelletlen, hivatlan
A fiú betoppan; szive égő katlan,
Belsejét még most is fúrja és faragja
Szégyenítő búja, búsitó haragja.
Mégis, mindamellett - mily Isten csodája! -
Egy zokszót sem ejt ki Toldi Györgyre szája:
Lelke gyűlölségén erőt vesz valami,
Valami - nem tudom én azt kimondani.

9.
Amint látja Györgyöt hirtelen, váratlan,
Karja ölelésre nyílik akaratlan;
De az eltaszítja testvérét magától,
Gőgösen fordul el jó atyjafiától.
A szegény anyának könny tolul szemébe,
Kőszivű fiának sírva lép elébe,
Reszkető ajakkal, keze fejét gyúrván,
Ott reménykedik, de György korholja durván:

10.
„Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,
Ójad fúvó széltül drága gyermekedet;
Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle,
Majd derék fajankó válik úgy belőle.
Most van a dandárja réten a munkának,
De foga nem fűlik ahhoz e gazdának;
Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,
S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.

11.
„Így sirattad mindig, én ha mondtam néha:
Nem válik belőle semmi, csak nagy léha,
Hogy parasztnak is rossz, lebzsel készakarva,
Noha birna dolgot, mert erős, mint marha.
Most tehetd ablakba: húsa és kövére
Szépen nő naponkint anyja örömére...”
Szóla György s kitoldá a szót egy kacajjal,
Melyre Miklós felbúg tompa, hosszu jajjal:

12.
„Átok és hazudság minden ige szádban!
Egy betű való sincs, Toldi György, a vádban.
Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette,
Úgy szeressen Isten, ahogy engemet te!
Rossz vagyok parasztnak, rossz vagyok vitéznek,
Béresek között is től cudar csihésnek:
Forr epéd, hogy más is márt veled egy tálba,
Vesztenél, ha tudnál, egy vizes kanálba.

13.
„Azért, hogy senkinek láb alatt ne legyek,
Nem bánom én, igen, akár ma elmegyek;
Száz mérföld a világ, erre is, arra is:
Nem bánom én, igen, elmegyek én ma is.
De ami az enyém, azt elviszem innet:
Add ki, bátya, tüstént, ami engem illet;
Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert:
Azontúl - az Isten áldjon minden embert.”

14.
„Itt a juss, kölök; ne mondd, hogy ki nem adtam!”
György kiált és arcul csapja, szintúgy csattan.
Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje,
Bosszuállás lelke költözik beléje;
Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja,
Ütni készül ökle csontos buzogánya;
György ijedve hátrál, odavan egészen:
E csapás utolsó szélütése lészen;

15.
S Györgyöt e csapással hűs verembe tennék,
Isten kenyeréből hol többé nem ennék,
Hol, mint egy repedt csont deszka közé kötve,
Ítéletnapig sem forradozna össze:
De midőn az öccse épen megrohanja,
Elsikoltja magát s közéjük fut anyja,
Testével takarja Györgyöt és úgy védi,
Pedig nem is Györgyöt, hanem Miklóst félti.

16.
Most a szörnyü gyermek karját elereszté,
Fejét és szemeit búsan lefüggeszté,
S mintha most ocsúdnék forró-hideg lázból,
Tántorogva ment ki az apai házból.
Méne elbusulva, némán haragjában,
És leült az udvar távolabb zugában,
Ott fejét a térdén tenyerébe hajtá,
S zokogott magában, de senki sem hallá.

HARMADIK ÉNEK.
,Öccsére Miklósra nagy haragja vala,
Szerető szolgáját mert megölte vala.‘
Ilosvai.

1.
Bezzeg nem busultak ám az ősi házban,
Szintén eltörődtek az evés-ivásban.
Fölkelvén pedig jó Toldi György asztala:
,Vitéz ő szolgái rudat hánynak vala.’
Ifju vér, öreg bor fickándott erökben,
A fa dárda vígan perdült jobb kezökben;
Mindenik kötődött, hangosan nevetve,
S mint szilaj csikóé, magas volt a kedve.

2.
Toldi György meg, amint torkig itta-ette,
Egy öreg karszékbe úr-magát vetette,
És az eresz alól gyönyörködve nézi,
Hogyan játszadoznak csintalan vitézi;
Majd, midőn meglátta a telek lábjában
Ülni öccsét Miklóst nagy-busan magában,
Feltámad lelkének szennyes indulatja,
S nagyfejű legényit ily szókkal biztatja:

3.
„Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;
Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?
Meg kell a palánkot döngetni körűle!”

4.
Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének,
Kaptak a beszéden a szilaj legények,
Döng a deszkabástya Miklósnak megette,
Miklós a kudarcon ,búskodik’ felette.
Mert fölérni könnyű, könnyű nemcsak ésszel,
Hanem ököllel is, és megfogni kézzel,
Hogy csak őt bosszantja mind e vastag tréfa,
Mely ugyan fejétől sem járt messze néha.

5.
Toldi tűr azonban, bárha nem békével;
Birkozik nagy lelke fellázadt dühével;
Majd meggyőzi magát s megvetéssel tűri,
Szolganép belőle a csúfot hogy űzi.
Mert e nép eperszem volna haragjának,
Bosszuló karjától úgy elhullanának,
Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon,
Hogy ezer pogányt vert egy állcsonttal agyon.

6.
Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,
Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette;
Úgy mutatta, mintha nem is venné észre,
Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre.
De, midőn egy dárda válla csontját érte,
Iszonyatosképen megharagutt érte,
S melyen ült, a malomkő-darabot fogta,
Toldi György bosszantó népe közé dobta.

7.
Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?
Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed!
Víz se mossa rólad le a gyilkos nevet!
Elvadulsz, elzüllöl az apai háztól,
Mint amely kivert kan elzüllik a nyájtól:
Ki egyet agyarral halálosan sérte,
Úgy aztán kimarta őt a többi érte.

8.
Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,
Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála:
Mint olajütőben szétmállott a teste,
És az összetört hús vérolajt ereszte.
Vérit a poros föld nagy-mohón felnyalta,
Két szemét halálos hályog eltakarta,
S aki őt eloltá, az a veszedelem
Mindenik bajtársnak fájt, csak ő neki nem.

9.
György haragja pedig lészen rendkivűli,
Mert vitéz szolgáját igen keserűli.
Másfelől örül, hogy gyilkos a testvére,
Kit hogy elveszessen, most esik kezére.
Most ravasz szándékát, melynek úta görbe,
Eltakarja törvény és igazság örve,
És, hogy öccsét bíró hírivel megrontsa,
El kell fogni nyomban, az kemény parancsa.

NEGYEDIK ÉNEK.
,Igen keserűli Miklóst az ő anyja:
Titkon azért őtet éléssel táplálja.‘
Ilosvai.

1.
Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyillal,
Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,
Fut hideg forrásnak enyhitő vizére,
És ezerjófűvet tépni a sebére;
Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya,
Az ezerjófűvet írul sem találja,
Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,
Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta:

2.
Úgy bolyonga Miklós. Nyakán ült a búja,
Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,
S mint bezárt paripa, mely fölött az ól ég,
Szíve a mellében akkép hánykolódék.
Bujdosik az ,éren’, bujdosik a ,nádon’,
Nincs, hová lehajtsa fejét a világon.
Hasztalan kereste a magánosságot,
Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.

3.
És mint a toportyán, ha juhász kergette,
Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette:
Ott is azt susogta a nád minden szála:
Széles e világon nincsen árvább nála.
Nádtors lőn az ágya, zsombok a párnája,
Isten kék egével födve a tanyája,
Mígnem a sötét éj szárnya alá vette
S fekete ponyvából sátort vont felette.

4.
Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól,
Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.

5.
Hanem amidőn már szépen megpitymallott,
És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott,
Akkor lelopódzott a fiú fejére,
Két szárnyát teríté annak két szemére;
Aztán álommézet csókolt ajakára,
Akit mákvirágból gyüjte éjtszakára;
Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.

6.
De a kínos éhség azt is irigyelte,
Hajnali álmából csakhamar fölverte,
S addig ösztökélte, addig korbácsolta,
Míg a rétet összevissza barangolta;
Fölkereste fészkit a réti madárnak,
Szárcsa-, vadrucának, bibicnek, sirálynak,
Házukat feltörte és kifosztogatta,
Tarka tojásikkal éhét elaltatta.

7.
Vadmadár-tojással éh-szomját elvervén,
Szörnyen hányta a hab a jövőnek tervén:
Merre menjen? mihez fogjon? uramfia!
Nincsen hő lelkének hová fordulnia.
Mert elmenne könnyen, el is bujdokolna,
Ha az édesanyja előtte nem volna:
Jaj, de majd ha róla hírt nem hallanának,
Megrepedne szíve az édesanyjának.

8.
Három napig magát ekkép vesztegette,
Harmadik nap a nád megzörrent megette,
Azt gondolta farkas, meg se moccant karja,
Mert ellátta, hogy őt csak testvére marja.
Pedig Bence volt az, régi hű cseléde,
Akit anyja küldött fölkeresésére,
Ki nagy zokogással nyakába borulva
Így szólott Miklóshoz egy kis idő mulva:

9.
„Jaj! eszem a lelked, beh jó, hogy meglellek,
Harmadnapja már, hogy mindenütt kereslek;
Tűvé tettem érted ezt a tenger rétet,
Sose hittem, hogy meglássalak ma téged.
Hogy’ vagy édes szolgám? nem haltál meg éhen?
Nem evett meg a vad ezen a vad réten?
Itt a tarsolyom, fogd, és egyél szépen; ne!
Sült hús, fehér cipó, kulacs bor van benne.”

10.
Azzal a hű szolga szemét az ökléhez,
S öklét megtörölte ócska köntöséhez,
Letérdelt a földre, tarsolyát letette,
Ami csak volt benne, sorra mind kiszedte.
Asztalt is terített, csak úgy hevenyéből,
Az üres tarsolyból, meg a födeléből,
A cipót, kulacsot, pecsenyét rárakta,
Végre két almával a módját megadta.

11.
Akkor elővette csillagos bicskáját,
Megkínálta vele kisebbik gazdáját;
Toldi a jó késsel a cipót fölszelte,
S a cipóval a hust jóizűen nyelte.
S mily örömmel nézte Bence, a hű szolga!
Jobban esett, mintha maga falta volna;
Mintha ő is ennék, úgy mozgott a szája,
Néha szinte könnybe lábadt ősz pillája.

12.
Mikor aztán Miklós az éhét elverte,
Bence a kulacsnak nyakát kitekerte:
A kulacs sikoltott és kibuggyant vére
Az öreg szolgának a keze fejére.
Ez meg a vörösbort urára köszönte,
Néhány kortyot előbb nyelve mellé önte,
S míg azt a fiúnak nyujtá jobb kezével,
Megtörülte száját inge elejével.

13.
S a bor az öreget jókedvre tüzelve,
Hogy’ kinyilt a szíve! hogy’ megoldott nyelve!
Kezdte a beszédet Miklósnak nagyapján,
(Ostoros gyerek volt annál néhanapján);
Azután fordítá apjára, anyjára,
Györgyre a bátyjára, végre önmagára,
S tán a szó belőle, míg a világ, folyna,
Ha Miklós szomorún így nem kezdte volna:

14.
„Haj! be zokon esik most hallgatnom téged!
Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet.
Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva,
Ítéletnapig is elhallgattam volna.
Hányszor elbeszélted apám vitézségét!
Majd éjfél vetette minden este végét;
Aztán mily sokára tudtam elalunni!
Hajnalig se birtam a szemem lehunyni.

15.
„Ami volt, az nincs már: ami jó volt, elmult;
Más pennával írnak; sorsom balra fordult;
Gyilkosságba estem, lettem bujdosóvá,
Hej, ki tudja, mikor leszek bele jóvá?
De hiszem az Istent, az árvát sem hagyja,
Mert azért az árvák gondviselő atyja;
Tán veszett nevemet is lemossa vérem,
Mit fejemre költe drága jó testvérem.

16.
„Nem születtem arra, érzem ezt magamban,
Hogy itt békamódra káka között lakjam;
Nem is teremtőztem béresnek, villásnak,
Hogy petrencét hordjak akárki fiának.
Már csak arra várok, hogy bealkonyodjék,
A világ mezőrül haza takarodjék,
És akkor nyakamba veszem az országot,
Szél sem hoz felétek énrólam ujságot.”

17.
Nagyon elbusúla Bence a beszéden,
Szánta kis gazdáját, hogy bujdosni mégyen,
Hallgatott sokáig s majd elfakadt sírva,
Bocskorán körmével kereszteket írva.
Végre megszólamlott s nagyon szépen kérte,
Ne nehezteljen meg Miklós gazda érte:
De ő ezt a dolgát bolondságnak tartja,
Hogy fejét ily rögtön bujdosásnak adja.

18.
„Látod jó kis gazdám: György úr nemsokára,
Három- négy nap mulva, visszamegy Budára:
Akkor, ami elmult, feledségbe mégyen,
Kiskirály leszesz te az egész vidéken.
Hát itt hagynál minket, sok derék cselédet,
Kik, mint gyermekünket, úgy szerettünk téged?
Itt hagynád a Bimbót s Lombárt, a hajszását,
Kiknek hét vásáron sem találni mását?

19.
„Itt hagynád sokféle kedves mulatságod?
Párjával malomba ki emelne zsákot?
A malomkövet ki öltené karjára
Molnárlegényeknek álmélkodására?
Ne menj, édes szolgám, jaj, ne menj messzére,
Egész Nagyfalunak keserűségére;
Jaj! ne hagyd bitangul az ős Toldi házat,
Ne taszítsd a sírba jó édesanyádat.”

20.
Így rimánkodott az, de kevésbe vette,
Fejét rázta Miklós, ahol nem szerette;
Hanem, amint anyját hozta fel végtére,
Követ hengerített a fiú szivére.
Nem felelt sokáig Bencének szavára,
Csak nézett sohajtva a susogó nádra,
S addig-addig bámult a susogó nádra,
Nagy meleg könnycsepp ült szeme pillájára.

21.
S mintha törlené csak arca verítékét,
Tenyeréhez törlé hívatlan vendégét:
Végig a kisujján a könny földre csordult,
Ő pedig Bencéhez ily szavakkal fordult:
„Mondd meg ezt, jó Bence, az édesanyámnak:
Gyászba borult mostan csillaga fiának:
Egykorig nem látja, még nem is hall róla;
Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.

22.
„De azért nem hal meg, csak olyaténképen,
Mint midőn az ember elrejtezik mélyen,
És mikor fölébred bizonyos időre,
Csodálatos dolgot hallani felőle.
Rólam is hall még hírt, hogy mikor meghallja,
Még a csecsszopó is álmélkodik rajta:
Akkor anyám lelke repes a beszéden,
Csak meg ne szakadjon szíve örömében.”

23.
Ezt izente Miklós. Akkor a hű szolga
Az üres kulacsot tarsolyába tolta;
Megtörülte szépen csillagos bicskáját,
Összehajtogatta szalonnás ruháját.
Aztán a tarisznyát félvállára vette,
Búcsut vévén, lábát útnak egyengette:
Ment is volna, nem is; gyakran visszanézett,
Végre a töretlen nád közt elenyészett.

ÖTÖDIK ÉNEK.
,Az éren és nádon Miklós bujdosik vala.‘
Ilosvai.

1.
Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,
Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,
De az éj erőt vett, csakhamar beronta,
Az eget, a földet bakacsinba vonta,
És kiverte szépen koporsószegével:
Fényes csillagoknak milljom-ezerével;
Végre a szép holdat előkerítette
S ezüst koszorúnak fejtül odatette.

2.
Miklós pedig indult a szokatlan útra,
Magát jobban-jobban a nádasba fúrta:
De mintha kötéllel vonták volna hátul,
Nem birt elszakadni az édesanyjátul.
Vissza-visszanézett: hej, pedig mi haszna?
Egy teremtés sincs ott, akit megláthatna,
Mégis visszanézett, sőt meg is fordulva,
Búcsut venni indult egy kis idő mulva.

3.
S amint visszafelé méne, mendegéle,
Egy helyütt a zsombék csak lesüpped véle:
Réti farkas fészke volt épen alatta,
Benne két kis kölyke rítt az isten-adta.
Megsajnálta Miklós hogy reájok hágott,
Símogatta a két árva kis jószágot,
Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,
A komondor kölyköt végig simogatja.

4.
Kár volt símogatni; csak vesztére tette;
Mert megzörren a nád hirtelen megette;
Jő az anya-farkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.
Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,
Méri éles körmét Toldi orcájára,
Csattog a fejér fog vérszopó inyében,
S mintha szikrát hányna, csillog a holdfényen.

5.
Toldi pedig magát serényül forgatja,
Öklének csapásit sűrűn osztogatja:
Ömlik a vér száján és orrán a vadnak,
Nagy meredt szemei szörnyen kidagadnak.
Nyelve a szájában meg nem tudna férni,
Csattogó fogával azt is összevérzi,
Mint veszett kutyáé csorog véres nyála;
Senki sem látott már dühösb vadat nála.

6.
Miklós a kötődést unni kezdi végre,
Lábát sem restelli híni segítségre,
S mint midőn a bika dolgozik szarvával,
Fölveti a farkast egy erős rugással.
Messze az avasba esik a vadállat,
Nagy darab helyütt letördeli a nádat,
És amint lehulla puffanó eséssel,
Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel.

7.
De lám, mintha ördög volna belé bújva,
Egyet hengeredik s talpra ugrik újra,
Elordítja magát keserves haraggal,
S mégyen új csatára köszörült fogakkal.
Körmeit Miklósnak a vállába mártja,
Száját a fejénél két araszra tátja
S hátulsó lábával úgy szorítja térdét,
Pusztítsa el Isten a kegyetlen férgét!

8.
Ez még csak mehetne, de most jő a nagyja:
Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja;
- Mit csinálsz most Miklós? jaj, dehogy birsz vélek!
Ezer lelked volna, mégis megölnének. -
Semmi baj! az néki a tulajdonsága,
Hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága:
Kisegíti magát, sohase féltsétek,
Nem válik belőle farkasoknak étek.

9.
Mert amint a nőstény ölre ment s birokra,
Megszorítja torkát Toldi két marokra;
Csak kifordul körme a fiú nyakából,
Kifogy minden erő a horgas-inából.
Szeme is kidülled, véres könnyel telve,
Mint egy nagy csoroszlya, lóg ki zöldes nyelve:
Nem kiment belőle, bennszorult a pára,
Ahogy eltátotta, úgy maradt az álla.

10.
Akkor fogja Toldi, jót kanyarít véle,
És a kanhoz vágja, mely rohan feléje;
Fölkel az dühösen, s hogy megint lecsapja,
Párját fekhelyéből mérgesen harapja.
És pedig világos, hogy megint fölkelne,
Ha Miklós előre néki nem felelne:
De úgy elpaskolja most a nőstényével,
Hogy világ végéig sem támad többé fel.

11.
Toldi a vadaktól így megmenekülvén,
Megpihent kevéssé egy zsombékra ülvén;
A farkas-fiakban sem volt már lehellet,
Eltaposva nyúltak Toldi lába mellett.
Távolabb fekütt az anyjok, meg a párja;
Tisztán sütött rájok a hold karikája,
Hidegen tekintett a rét fenekébe,
Mint egy arany tepsi, szétmeredt a képe.

12.
Miklós az elméjét mindenképen hányta,
Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,
Hanem gondolkozott az ő farkasáról,
Őt elnyelni vágyó rossz szivű bátyjáról.
De hát mért akarja bátyja őt megenni,
Mért akar hóhéra, nem testvére lenni?
Vagy mikor járt Miklós néki ártalmára?
Mért feni agyarát jó atyjafiára?

13.
Mert hiszen, ha példát farkasokról vészen:
Ott is a rosszabbik az ő bátyja lészen:
Fészkit oltalmazza a mezőnek vadja,
Ki nem ingerelte, azt meg nem támadja.
Vagy ha néha gyomra készti öldöklésre,
Nem bánt senkit aztán, ha csillapul éhe;
Akkor is barmoknak tizedelve nyáját,
Megkiméli mindég a maga fajtáját.

14.
De az ő testvére - de az ő testvére,
Ki mondja meg neki: mért tör életére?
Nem csillapul máskép, csak vérével, szomja?
Vagy ha birtokából jó öccsét kinyomja?
Hátha annak, aki szomjuhozza vérit,
Mint a farkasoknak most, megadná bérit?
Vagy talán emberben tartósabb a pára,
És azért nincs Györgynek végső éjtszakája?

15.
... Állj meg, állj meg, Toldi! gyilkos a szándékod,
Jaj ne vess bosszúdnak véres martalékot.
Tudd meg: a legyilkolt atyafinak vére
Bosszuért kiált fel az egek egére.
Tudd meg: ha megölnéd tennen testvéredet,
Akkor meggyilkolnád örök életedet;
Ne félj, fenn az Isten; ő majd igazat lát,
Bízd rá a büntető bosszuállás dolgát.

16.
- Most, mintha valami ötlenék eszébe,
Hirtelen felállott s a vadakhoz lépe,
Gyorsan fölvetette őket a vállára,
Úgy indult veszélyes éjjeli útjára.
Ment nagy sebbel-lobbal a nád erdejében,
Nagy hosszú sikátort fúrt azon mentében.
Hátul a két farkas csüngött a sarkáig,
Vissza sem tekintett az anyja házáig.

HATODIK ÉNEK.
,Anyja Tholdi Györgynek Miklóst szánja vala.‘
Ilosvai.

1.
Szépen süt le a hold Nagyfalu tornyára,
Gyepszélen fejérlik Toldi Lőrinc háza;
Háta megett annak nagy gyümölcskert zöldel,
Mely fölérne holmi alföldi erdővel.
Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája;
Ott van Toldinénak a hálószobája;
Rozmarin bokor van gyászos ablakában:
A körül leskődik a fiú magában.

2.
Farkasait Miklós, amint oda ére,
Letevé a kertnek harmatos gyepére.
Ő meg, mintha lopni jőne, lábujjhegyen,
Édesanyja záros ajtajához megyen,
Soká hallgatózik, mindenütt hiában;
Mert csak egy szú perceg a szemöldökfában;
Zörgetne is, nem is; bátorsága nincsen,
Csak úgy tétovázik keze a kilincsen.

3.
Ejnye, hát hol járhat most ez a félsz benne?
Máskor a sárkánnyal is birokra menne;
Édesanyját félti igen-igen nagyon,
Nehogy a zörejre szörnyen felriadjon.
Az is megeshetnék, hogyha így fölverné,
Ablakát, ajtóját megnyitni se merné,
Hanem zajt csinálna hangos sikoltással,
S tán nem is tudnának szólni majd egymással.

4.
Azért a két farkast fölveszi vállára:
Elkerül a háznak másik oldalára:
Minden élő állat elpihent ott, kinn, benn:
Még csak a kutyák is alusznak egy színben.
Nyitva áll az ajtó: látszik a György ágya:
Hosszu fejér kendőt terít a hold rája;
Alatta pediglen a ház ereszének
Őrálló legényi sorban heverésznek.

5.
Minden alszik. Miklós sem tétováz sokat,
Küszöbre fekteti le a farkasokat,
Aztán a lándzsákat a kezébe kapja,
Melyek a fal mellé voltak támogatva;
Őrállók ruháit földre szegzi vélek,
Hogy ne kelhessenek, majd mikor kelnének,
S bemegy a szobába. Jaj! most Toldi Györgyöt,
Ha még el nem vitte, elviszi az ördög.

6.
Ott lesi Miklós a szúnyogháló mellett,
Györgyből mikép hortyog ki s be a lehellet;
Egy marokszorítás - s ha száz lelke volna,
Mégis elhallgatna, többet nem horkolna.
De Miklós elkezdi: „No megölhetnélek,
Megérdemlenéd, ha rávinne a lélek,
Hanem most egyszer nem leszek ártásodra,
Csak hogy itt is voltam, azt adom tudtodra.”

7.
Azzal a két farkast az ölébe vette,
Az öreg nyoszolya szélire fektette,
Így beszélve nékik: „tente, tente szépen:
A testvérbátyátok fekszik itten épen.”
Maga pedig ment a benyíló szobába,
Melyben asztalnál ült anyja gyászruhába’:
Asztalon két öklét egymásra fektette,
Búbánatos fejét arra eresztette.

8.
Hasztalan leskődött ott az édes álom,
Nem birt általtörni a szomoruságon,
És utoljára is csalással ejté meg,
Köntösét elkérte a hideglelésnek;
Úgy furá magát be tarkójába hátul,
Futkosott sarkáig s vissza a sarkátul,
Összezsibbasztotta, megrészegítette:
Ennyibe került, míg elszenderíthette.

9.
Még így sem sokáig tartott szunnyadása:
Elrebbenté Miklós csendes kopogása;
Felriadt az asszony, mihelyt meghallotta,
De Miklós előre így bátorította:
„Édes anyámasszony, ne féljen kegyelmed:
Nem hozok a házra semmi veszedelmet,
Jóllehet, hogy éjjel járok, mint a lélek,
De ha nappal jőnék, tudja, megölnének.”

10.
Nem is félt az özvegy, amint ezt hallotta,
Karjával a fiát általszorította,
Egy fillér kis darab, de annyi hely sincsen,
Hová az orcáján csókvetést ne hintsen.
„Jaj, hát látlak ismét! be sose gondoltam,
Majd kétségbeestem, érted majd megholtam,
De Istenem! minek beszélek oly nagyon:
Bátyádurad itt a másik házban vagyon.”

11.
Ennyit mondott anyja; többet nem is szólna,
Ha mindjárt a széles Hortobágyon volna,
Ott is úgy ölelné, szíve elfogódnék,
Szája hosszu néma csókra kulcsolódnék.
Érzi Miklós, hogy mint reszket az ölében,
Tán lerogyna, ha ő nem tartaná szépen;
Pedig ő is szörnyen meg vala indulva,
Nem is felelt mindjárt, csak jó idő mulva.

12.
Tartani akarta magát, de hiába!
Mintha tűt szúrnának orra cimpájába,
Vagy mintha alatta reszelnének tormát,
Tekerő nyilallást érze olyanformát.
Megáradva hulla könnye két szemének
Az ábrázatjára kedves szülőjének,
S mint mikor két hegyről összefut a patak,
A kétféle könnyek egybeszakadtanak.

13.
Végre szivét Miklós megkeményítette,
Szemét anyja őszes hajához értette,
Összeszedte magát s fölegyenesedvén,
Valahogy erőt vett rínivaló kedvén.
És szólott anyjához következő szókkal:
„Hagyjon fel kegyelmed kicsinyég a csókkal;
Szakmány módra van rám mérve minden óra:
Jöttem kegyelmedhez búcsuvevő szóra.

14.
„Nem remélem, hogy itt maradásom legyen
György miá, kit Isten akárhová tegyen;
Végre még gyilkosa lennék, attól félek...
Nem! az sosem leszek - arról nem beszélek, -
Hanem annyit mondok: ne busuljon kelmed;
Vesse ki szivéből azt a nagy félelmet:
Nem azért megyek el, hogy vissza ne jőjek;
Hiszem a teremtőt, még addig nem öl meg.

15.
„Nagy erőt érezek mind a két karomban,
Nem vesztegetem azt szérűn és malomban;
Édesapámnak is hallám vitézségét:
Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét?
Felmegyek Budára bajnok katonának,
Mutatok valamit ottan a királynak,
Olyat, ami nem lesz bátyám szégyenére,
Sőt irígység miatt megszakad a lépe.

16.
„Azért szépen kérem, édes anyámasszony,
Sohase aggódjék, sohase sirasson;
Aki meg se halt még, minek azt siratni,
Mikor a halott sem fog halott maradni...?”
Többet is beszélne még a szülőjének,
Ha az ebek alant nem üvöltenének,
De mihelyt ezt hallá, mindjárt észrevette,
Hogy imént egy dolgát balgatagul tette.

17.
A kutyák haragját nem egyéb okozta,
Hanem hogy a farkast az udvarba hozta;
Mármost felugatják ezek a cselédet;
Azért csak rövidre fogta a beszédet:
„Nincs időm továbbra hogy maradjak itten,
Kegyelmedet pedig áldja meg az Isten;
Áldja meg az Isten ezen a világon:
Még a másikon is, szivemből kivánom.”

18.
„Áldjon meg, áldjon meg!”... anyja eddig mondta,
Hogy ki áldjon? vagy kit? azt csak úgy gondolta;
Tudta, hogy az, aki a szivet vizsgálja,
Minden kívánságát benne megtalálja.
Hát mikor melléről elszakadt a gyermek!
Kínját elbeszélni nyelve nincs embernek:
Lelke volt talán a lánc közöttük, aki
Nem kikapcsolódott: tövestül szakadt ki.

19.
A kutyák azonban nyíttak és szűköltek,
Csúnya üvöltéssel az ajtóig jöttek,
Feltápászkodtak a szolgák üggyel-bajjal,
Györgyöt is fölverték a fertelmes zajjal.
„Ki járt itt? mi járt itt?” így óbégatának,
Hogy a két farkasra reá akadának.
„Ez a Miklós dolga! ezt más nem tehette!
Utána! utána! ilyen szedtevette!”

20.
S mint mikor egy fészek lódarázs fellázad,
Olybá képzelhetni most az egész házat:
Bukdosnak egymásban a széles tornácon,
Futkosnak szanaszét gyalog vagy lóháton.
Merre? vagy hová fut? azt egyik sem tudja,
A bolondok útát jobbra-balra futja;
Végre György úr őket összeszidva rútul,
Megy elül s a többi mind utána zúdul.

21.
Hallja-é az özvegy e vadászi lármát,
Kürtölést, kurjantást, kopók csaholását?
Hallja, mint kiáltják: elébe! elébe!
S tudja ki elébe? hogy Miklós elébe?
Nem! ezt ő nem hallja. Eltüntén fiának
Gyönge lábinai megtántorodának,
Lehanyatlott szépen a megvetett ágyra:
Isten tudja, meddig tart az ájulása.

HETEDIK ÉNEK.
,Oly igen megszáná az asszony siralmát,
Mondá, hogy megállja nékie boszuját.‘
Ilosvai.

1.
Kinek az ég alatt már senkije sincsen,
Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.
Toldi Miklósét is lám miként felfogta:
A holdat egy vastag felhőbe burkolta;
Lett olyan sötétség, hogy semmi sem látszott,
Zengett az ég szörnyen, csattogott, villámlott:
Az Isten haragja megütött egy hajdút,
Vége lett azonnal, még csak el sem jajdúlt.

2.
Nem vette tréfára Toldi György a dolgot,
Hogy az istennyila feje körül forgott,
Elszéledt kutyáit visszakürtöltette,
Kósza népe is mind összegyűlt megette:
De bizony közel volt akkor már a reggel,
Hogy haza vergődött az ázott sereggel,
S az volt a legnagyobb bosszusága neki,
Hogy, amit elgondolt, még sem vihette ki.

3.
Miklós messze tette magát azon éjjel,
Szembeszállt esővel, villámmal és széllel,
És midőn a hajnal a homályt elverte,
Magát egy sivatag pusztaságban lelte.
Ki volt útitársa a kietlen pusztán?
A nap ment utána a kék égen úszván:
Elérte, elhagyta; otthagyta magában,
A barátságtalan nedves éjtszakában.

4.
Háromszor hagyá el. Negyedik nap, délben,
Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében:
Bámult Miklós, mert ő olyat sosem látott,
A hegyet bámulta, nem a délibábot.
Sietett, sietett, ámbár vala fáradt;
Estenden meglátta a budai várat;
S még nem ment le a nap, midőn odaére
Híres nevezetes Rákos mezejére.

5.
Rákosnak mezője tőszomszédos Pesttel,
Pest alatt ért össze utasunk az esttel.
Találkoztak pedig egy temető mellett,
Temetőben új sír dombja sötétellett.
De miféle sírnak sötétlik ott dombja,
Arra Miklósnak most van is nincs is gondja:
Hosszu gyászruhában - mindenható Isten! -
Édesanyja bókol egy pár új kereszten.

6.
Pedig nem anyja volt, csak szakasztott mása
Követ meglágyítna keserves sirása:
Hát Miklós ugyan hogy ne szánná meg nagyon,
Holott neki kőnél lágyabb szíve vagyon?
Meg is esett szíve, oda is ment hozzá,
Hogy kiért? miért sír? tőle tudakozá,
És a gyászos özvegy (mert özvegy volt nyilván),
Így felelt szavára keservesen sírván:

7.
„Jaj, fiam! ne kérdezd az én esetemet:
Ma temettem el két vitéz gyermekemet:
Duna szigetében gyilkolá meg egy cseh,
Isten a pokoltól soha meg ne mentse.”
Többet nem szólhatott, ezt is csak tördelve;
Nagy zokogás miatt elállott a nyelve;
Letérdelt a sírnak fekete dombjára,
S nyögött, leborulván a két keresztfára.

8.
Sokáig tartott így. Miklós pedig várta,
Hadd szűnjék az asszony keserves sirása;
Szűnt is egyszer aztán, legalább úgy látszott:
Nem rí oly erősen, egy kicsit juházott.
Akkor monda néki: „Hallom, amint hallom,
Az asszony baját, de nem értem, megvallom;
Két fiát megölték, ki ölé meg és mért?
Ha megölték: nincs, ki vért kivánjon vérért?”

9.
Fölegyenesedék e szavakat hallván,
S erőt vett az asszony kegyetlen fájdalmán;
Sovány is, halvány is volt az ábrázatja,
Csak a két nagy szeme sötétellett rajta.
„Vért a vérért, mondod? O jaj! senki sincsen,
Az én keservembe ki belé tekintsen;
Puszta a szivem, mint kopár őszi tarló,
Amelyről leszedte a kalászt a sarló.”

10.
Toldi pedig monda: „Ne sírjon kegyelmed,
Csak nem támad már fel a két vitéz gyermek:
De ne legyen nekem az Isten Istenem,
Ha bosszút nem állok érettök a csehen.
Hanem kérem szépen (s látja, nem hiában),
Mondja el a dolgot isten-igazában;
Özvegy édesanyám van nekem is otthon,
Tudom én sajnálni a jó özvegyasszonyt.”

11.
Ekkor a bús asszony nekibátorodva,
Hogy’ esett, mint esett, mind elpanaszolta:
Duna szigetében öklelődzik egy cseh,
S szörnyüképpen szolgál neki a szerencse;
Kérkedik nagy fennen, magát hányja veti,
A magyar nemzetet csúfra emlegeti:
Sok bajnok kiment már életre, halálra,
Özvegyet, árvát és jajszót hagyni hátra.

12.
Tegnap állt ki az ő két levente fia;
Nem volt félországban olyan pár dalia,
Nem volt a világon olyan jó két gyermek:
És most egymás mellett egy sírban hevernek!
Elrémült a világ; nem is akadt már ma,
Aki a kegyetlen csehvel szembe szállna;
Pedig megint ott lesz a szigetben reggel,
Istent káromoló gőgös beszédekkel.

13.
Így megértve Miklós a bajnak mivoltát,
Tovább az asszonnyal nem közlötte dolgát,
Hanem köszönt s indult Pestnek városába,
Menet nagy dolgokat forgatván magába’.
Utcáról utcára ment nagy sebbel-lobbal,
Mintha ott a járást ő tudná legjobban,
Pedig csak ödöngött előre meg hátra:
Kebelén kenyere, hátán volt a háza. 

NYOLCADIK ÉNEK.
,......... Király..........................
Ha tartaná Miklóst otthon, irá nagy kárnak.‘
Ilosvai.

1.
Toldi György pediglen kigondolta bölcsen,
(Hogy egyik szavamat másikba ne öltsem)
Kigondolta, mondom, kifőzte magában:
Mikép legyen úrrá öccse vagyonában.
Hát előbb mint Miklós, ő is Budán termett,
Hogy Lajos királynál megássa a vermet.
Fel is ment, mihelyest leszállott a lórul,
S ilyen ajánlást tett a szegény fiúrul.

2.
„Felséges királyom! keserű az nékem,
Amit jelenteni gyász kötelességem;
Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér,
Csak testvér marad az, aki egyszer testvér.”
Itt elhagyta, s mintha erősen zokogna,
Szemét egy kendővel ugyancsak nyomkodta;
Veres lett a szeme a nagy dörzsölésre,
De könnyet a király nem vett benne észre.

3.
A király azonban ilyenképen szóla:
„Nem is hallottam még, hogy testvéred volna,
Udvaromba miért soha nem vezetted,
Be sem is mutattad, meg sem ismertetted?”
György pedig felele: „Oh, uram királyom!
Nekem az kiváltkép szégyenem és gyászom,
De, -” (s nagyot sóhajtott erre az egy dé-re),
„Érdemetlen volna királyom kegyére.”

4.
„Miklós a tizedik esztendőben járván,
Kimúlt szegény apánk s ő elmaradt árván,
Apja helyett apja én akartam lenni,
S belőle, mint illik, jó vitézt nevelni;
De korhely, buta lőn: jóra semmi kedve,
Hon maradt, betyárnak, pórnak nevekedve;
Pedig erő benne volna módnélkűli:
De mi haszna? lebzsel és a bajt kerűli.”

5.
Felelt a jó király: „Ejnye bizony nagy kár,
Mégis rosszul tetted, hogy róla hallgattál,
Azt mondád: igen nagy erő lakik benne:
Csodálnám, ha harcra kedve mégsem lenne.
De ami elhaladt, nem mult el végképen,
Hozd fel őt, hadd lássam, hozd fel, kérlek szépen,
Megtanul, majd meglásd, az én iskolámban;
Ha nem, úgy is elmegy egy közember-számban.”

6.
„Köszönöm, köszönöm felséged kegyelmét,
Méltatlan öcsémről ily jó hiedelmét,
De jaj! minden késő: öcsém el van veszve,
Szántszándékkal való gyilkosságba esve!
Jaj! hogy ily panaszra kell nyitnom a számat,
Megölé némelynap szerető szolgámat...”
Monda György és nyögve egy kőszentre borult;
A király ránézett s képe elkomorult.

7.
Hogy miért borult el a király orcája,
Azt nem mondta Györgynek, ez sem tudokálta;
Hallgattak sokáig; végre a felséges
Király így töré meg a nagy csendességet:
„Mégis van egy módon kegyelem számára,
Hozasd fel a fiút mielőbb Budára:
Egy erős cseh ví bajt Duna szigetében,
Sok derék vitézem mult ki már kezében.

8.
„Hadd jőjön fel öcséd és álljon ki azzal:
Vagy erőt vesz rajta, vagy keze miatt hal,
Ha győz, úgy derék fi, méltó kegyelemre;
Ha nem, úgy vétkeért meg leszen büntetve.”
Ezt mondá a király; de nem örült rajta
A jó szívü bátya, sőt ekkép sohajta:
„Jaj! mérthogy öcsémnek már ez is későn jön:
Elment, bujdosóvá lett az egész földön.

9.
„Hová, hová nem lett? elosont a háztól,
El sem búcsuzott, csak a kapufélfától,
Híre, hamva eltűnt, elveszett az útja;
Él-e, hal-e már most? a jó Isten tudja.’
Így sopánkodott György álnoksággal telve,
Hej pedig hamis volt néki teste-lelke,
A foga fejérit mindjárt kimutatta,
Beszédének sorját emígy fordította:

10.
„Neki már világ és törvény szerint vége,
Jól tudom, rám nézne földi öröksége:
El is foglalhatnám, elvehetném joggal,
Hogyha úgy akarnék bánni a dologgal.
De azt mondaná majd egyik avagy másik,
Toldi György az öccse birtokára vágyik.
Lám ni! azt a háztól világra zavarta,
Aztán fogta, minden földét elfoglalta.

11.
„Pedig Isten mentsen, hogy így elfoglaljam,
S a világ bosszantó rágalmait halljam!
Aztán meg ki áll jót, hogy reám nem törne,
S elvett birtokáért öcsém meg nem ölne.
Ezt én nem akarom és nem is tanácsos,
Hanem im letészem széked zsámolyához:
Hogy ki legméltóbb rá, felséged tudhatja,
Királyi adomány-képen annak adja.”

12.
Elmondá Toldi György és hajlonga mélyen;
A király kilátta, mi szándéka légyen;
Kitalálta szépen a fő gondolatot,
Melyet Toldi György úr szépen elhallgatott:
Királyi levelet ohajtott felőle,
Hogy öccsét könnyebben kitudja belőle,
Ha netán kegyelmet nyerne idő mulva,
És az öröksége után felindulna.

13.
Hidegen mosolygott a felséges király,
S így fogá meg Györgyöt saját szavainál:
„Öcséd örökségét, jól van, elfogadom,
S rá te vagy legméltóbb, tehát néked adom:
Olyan feltétellel adom pedig néked,
Hogyha holnap a cseh bajnokot kivégzed,
Vár fokára tűzöd a levágott fejet:
Úgy nyered királyi függő pecsétemet.”

14.
Toldi György veresebb lőn a főzött ráknál,
Homályosan látott a szép napvilágnál,
A faragott képek táncoltak körűle,
Csak kicsibe mult el, hogy le nem szédűle.
Aztán egy hidegség végig futott rajta,
Fázott, mégis izzadt; elsápadt az arca,
Elsápadt, hogy annyi vér se maradt benne,
Mennyi egy szúnyognak egyszer elég lenne.

15.
Megszólamlott aztán végre valahára,
S így felelt szomorún a király szavára:
„Mondom: nekem nem kell az öcsém vagyonja,
Én lemondtam róla, lelkemet ne nyomja.”
Így szólott s köszönt a felséges királynak,
Hazament s nekiállt otthon a hajának,
Nekiesett tépni, homlokát öklözni:
Csak lesték a szolgák: kell-e már kötözni. 

KILENCEDIK ÉNEK.
,Bika rugaszkodván, kötél szakadt vala...
Miklósnak akkoron sok máj adatott vala.‘
Ilosvai.

1.
Pest város utcáin fényes holdvilág van,
Sok kémény fejérlik fenn a holdvilágban;
Barna zsindelytetők hunyászkodnak alább,
Megborítva mintegy a ház egész falát.
Azt hinné az ember: a padláson laknak,
Azért csinálták azt sokkal magasabbnak;
Most a házfalakat rakják emeletre,
Akkor a tető volt kétszer újra kezdve.

2.
Sok bolyongás után végre kifáradva,
Letelepült Miklós az utcán egy padra;
Úri nép jött-ment ott; asszony, lány és férfi,
Miklós nézte őket, el is unta nézni.
,Aláfüggesztette fejét nagy bánatban,
Mert egy pénze is nincs üres tarsolyában,’
Pedig négy nap óta csak gombát mit evett,
Melyet vándorolva útfélen szedhetett.

3.
Hirtelen nagy lárma, nagy sikoltás támad:
Tűz van-é vagy árvíz, vagy víják a várat?
Nincsen tűz sem árvíz, nem is jő ellenség,
Hanem van egy másik rémítő jelenség:
Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán,
Valahogyan vágóhidrul szabadulván;
Bömböl és sikangat, és a vért szagolja,
Mely füléből ömlik s szügyét végig folyja.

4.
Mészáros legények merre láttak, széjjel
Iramodtak egy-egy hurkoló kötéllel,
És míg magok biztos helyre nem jutának,
Addig rá sem értek szólni a kutyának.
Volt pedig a hídnál hat erős szelindek,
Utána uszíták a bikának mindet,
A kutyák szaladtak, nem is voltak restek,
A bika fülének és marjának estek.

5.
Mihelyt egyik kutya a fülét megvérzé
S fülében a bika a fájdalmat érzé,
Elbődüle szörnyen és lerázta őket,
Elszórá füléről a fülönfüggőket.
Hullottak az ebek, hogy jobban sem kellett,
Nagyokat püffentek a házfalak mellett,
Egy-egy darab fül, hús ha maradt szájokban,
Agyarkodva rágták kínos haragjokban.

6.
A vágólegények csak kiálták: „fogd, fogd!”
De a veszett állat karikára forgott,
S amely kutya egyszer hozzá közelített,
Annak ő szarvával repülni segített.
Egyiket bedobta a szomszéd udvarra,
Másiknak a bélit ontotta ki szarva,
A vágók pedig, hisz’ mit tehettek másat?
Biztaták keményen a - döglött kutyákat.

7.
A bika azonban, mint a zúgó szélvész,
Nem nézte az útnak sem hosszát, sem szélét:
Annak tartott, akit elül-utol talált,
Futá minden ember a bizonyos halált.
Sikolt a fehérnép, esve már kétségbe;
Férfiak kiáltják: elébe, elébe!
De egy sincsen, aki elébe fordulna,
Hanem még a fúru-lyukba is bebúna.

8.
Toldi nem futott el, csak felállott szépen,
S a bikát bevárta az utcaközépen.
„Mit akarsz te fickó! tán bolond vagy? nem ládd
A dühös bikát, hogy jön egyenesen rád?”
Látta Miklós bizony, hogyne látta volna?
„Csak kiáltozzatok” - magában gondolta,
S elbocsátá a szót a két füle mellett,
Minthogy látni mármost a bikához kellett.

9.
Mert alighogy Miklóst a bika meglátta,
Rémitőt sikkantott és a port kapálta,
Azután úgy szórta a földet szarvával,
Mintha szérűn pelyvát forgatna villával.
Egyszersmind erősen nekirugaszkodva
Szarvát öklelőre nagy-le bocsátotta.
„Odavan! vége van! jaj, jaj!” sikoltának
Minden ablakából a pesti utcának.

10.
Dehogy van! lábával elébe toppantott,
Rémitő szavával erősen kurjantott:
E fogással visszahökkenté a marhát,
S azon pillanatban megragadta szarvát,
Vágószékre voná két szarvánál fogva,
A mészárosokat előkiáltotta,
Nagy-sokára el is jöttek azok oztán,
Erős köteleket és pányvákat hozván.

11.
Megköték a bikát vastag gerendához,
Szarvát lenyügözték az első lábához;
A nép széjjeloszlott; a vágó legények
Egy kis házikóba fekünni menének.
Miklós meg leült a vágóhid szélére,
Ott akarván tanyát fogni azon éjre;
Fejének párnája a szín ágasa volt,
Lepedőt sugárból terített rá a hold.

12.
De a mészárosok nem engedék neki,
Hogy a vágószínben magát pihenje ki,
Egy jó darab májat kilöktek elébe,
S menjen onnan, mondák, „anyja keservébe.”
„Ez hát a jutalma száz meg száz életnek,
Hogy a megmentőnek alamizsnát vetnek -”
Gondolá s a májat ott a földön hagyta,
Jött egy éhes kutya, annak odaadta.

13.
Aztán ment az utcán. Sok helyütt susogta
Valaki: „ez volt az, aki szarvon fogta;”
Sok helyen látott még egy-két emberképet,
Ablakból, kapuból amint visszalépett.
Aztán becsapódott az ablak táblája,
Hallott a kapukon kulcsnak csikorgása,
Aztán csendesség lőn, hideg, embertelen;
„Hát nekem” mond Toldi „hol lesz már tűzhelyem?”

14.
Hányféle dolgok nem jutottak eszébe!
Előtte lebegett édesanyja képe,
Mint mikor hozzá ment búcsúvétel végett,
S nyakán csimpalyogva ajkán csókja égett.
Akkor is oly csendes, méla éjtszaka volt
Akkor is oly tisztán csillogott le a hold,
Akkor is ki volt ő mindenünnen zárva,
Nyughelyet nem adott senki éjtszakára.

15.
Majd az édesanyja képét odahagyva,
Az özvegyasszonyra repült gondolatja,
Hogy’ sírt a kereszten, két kezét hogy’ törte,
Amiért a vad cseh két fiát megölte.
Fogadása jut most eszébe s így sóhajt:
„Oh mikép víhatnék holnap én avval bajt?
Hol vagyon paizsom, páncélom, fegyverem?
Fog-e a cseh bajnok szembeszállni velem?

16.
„Oh! bizony mit sem hajt a cseh bajnok énrám,
Kinevet, kigúnyol és félvállról néz rám,
Vagy talán hozzá még közel sem bocsátnak,
„Félre innen, rongyos!” mondják, ha meglátnak.
S nagyon elbúsítá Miklóst e gondolat,
Lassan ment az utcán, sohajtott nagyokat,
Meg-megállt, szemét a föld felé meresztve,
Mintha lába előtt valamit keresne.

17.
Egyszer föltekinte, képe is felvídult,
Azt gondolnánk, hogy fut, úgy menésnek indult,
Ment, ment egyenesen a temetőkertbe,
Hol imént a síró gyászos asszonyt lelte.
Könnyű eltalálni, mi lehetett célja:
Volt a két fiúnak fegyvere, páncélja;
„Felveszem azt,” monda, és örült előre:
Jaj! hogy ez az öröm is elpártolt tőle.

18.
Össze-visszajárta a temetőkertet,
De nem lelt abban egy elátkozott lelket:
Hol keresse mármost az özvegynek lakját?
Budapest városát sok ezeren lakják.
Látta, hogy hiában minden akaratja,
Erős fogadását hiában fogadta;
Könnyű dibdáb játék maga, esküvése,
Pajkos gyermek a sors, csak úgy játszik véle.

19.
És mivelhogy szállást az élők nem adtak,
Elpihent tanyáján hideg halottaknak;
Nyirkos volt a sírdomb a harmattól, melyet
Hűvös éj sírt arra örökösök helyett.
Fölnézett az égre, az országútjára;
Keservesen gondolt bujdosó voltára;
S mint amely madár van elröppenő félben,
Úgy tett a reménység hervatag szivében.

TIZEDIK ÉNEK.
,Anyja Tholdi Györgynek szolgát azon kéré,
Jó Tholdi Miklósnak ha lészen szüksége,
Akkor rozskenyeret elibe tégye.‘
Ilosvai.

1.
A játszi reménység amidőn imette
A boldogtalannál hitelét vesztette,
Álmot küld szemére, kecsegtető álmot,
Avval édesíti a nyomorúságot.
Toldi is álmában csehen győzedelmet
És nyert a királytól vétkeért kegyelmet;
Drága gyöngyös fegyver csillogott kezében,
Drágább örömkönnyű anyja két szemében.

2.
Lódobogás hallék: elrepült az álom,
Feltekinte Toldi a szép holdvilágon,
Messze látott volna, hanemhogy nem kellett,
A lóhátas ott ment a temető mellett.
S ki volt a lóhátas? Nem hitt a szemének,
Midőn abban a vén Bencét ismeré meg:
„Hé! ki az? hová méssz? te vagy, öreg Bence?
Istenem! nem lehet! milyen nagy szerencse!”

3.
Bezzeg mondhatná is már a tisztes szolga,
Hogy nem a vén Bence, hanem ez s ez volna,
Mikor Toldi Miklós letépte lováról
S minden port lecsókolt ráncos orcájáról!
De Bence mindebből egyebet nem értett,
Csak hogy sírból ugrott reá egy kisértet;
Hosszasan leckézte Miklós a vén szolgát,
Míg fel birta fogni a dolog mivoltát.

4.
Hanem mikor aztán felfogta eszével,
Halála napjáig sem feledheté el;
Nem feledheté el soha az uradta,
Mint ijedt meg a nagy örömnek miatta;
Mint nem hitt szemének egészen, csak félig;
Csontjait hogyan megtapogatta végig;
S hogy’ megeredt a könny két öreg szeméből,
Mint a záporeső Isten fellegéből.

5.
Az öröm, a panasz jó sokáig tarta,
Elbeszélte Miklós, ami történt rajta,
De tudnivaló, hogy nem beszélt folytában:
Anyját kérdte minden tizedik szavában.
Hogy’ van édesanyám? nem beteg-e szegény?
Búskodik-e nagyon elveszett gyermekén?
Nála dőzsöl-e még s mit csinál a másik?
Jaj! szegény anyámmal úgy-e rosszul bánik?

6.
De értésül adta Bence a fiúnak,
Magát anyja miatt sose adja búnak,
György sem háborítja, odahagyta másnap,
Nem is repeszté meg szivét a nagy bánat;
Csak látni szeretné Miklóst minden áron,
És ha feltalálja széles e világon,
Fölkeresi, bizony-bizonnyal igérte,
Ha ötven mérföldet kell is menni érte.

7.
„Nem is egyébiránt indított el engem
Fölkeresni téged, Miklós, édes lelkem,
Hanem hogy legyek hű ápoló cseléded,
Gondoskodjam róla, mikor mi szükséged.
Akármerre jársz-kelsz, ott legyek sarkadnál,
Legyek segítségül, ha bajba akadnál...”
Ezt mondotta Bence s ezenkívül mennyit!
Ki győzné azt versbe szedni valamennyit!

8.
Arra határozták, hogy csak ott meghálnak;
Bence egy abrakot adott a lovának,
Abrak is, kenyér is volt a kápa mellett,
Nem röstelte Bence az efféle terhet;
Egy öblös tarisznyát is emelt a kápa,
Könyökig nyúlt Bence a nagy tarisznyába;
Kihúzott valamit, és így szóla: „Itt van;
Nesze, szolgám, madár-látta cipót hoztam.

9.
„Édes anyádasszony ezt neked küldötte,
Maga dagasztotta, maga is sütötte,
És megparancsolta erős-kegyetlenül,
Hogy saját kezedbe adjam szegetlenül.”
Azzal átaladta, kést is adott mellé;
Néki veti Miklós és ugyancsak szelné:
De nem hogy a cipó válna el derékon,
Hanem a kés tört el, pedig nem volt vékony.

10.
Az öreg csodálta: „Ejnye! hogy a kőben
Fútta úgy meg a szél az átalvetőben!”
Nézte a kést: hová illik a darabja,
Gondolá: jó volna, ha összeragadna.
Hanem Miklós bizony nem esett kétségbe,
Hogy éhen hal, midőn kenyér van kezébe’:
Feltöré a cipót tétovázás nélkül,
S íme egy darab vas hull ki közepébül.

11.
Felvette a vasat lába mellől Bence:
Hát nem vas-darab volt, hanem vasszelence,
Könnyen felnyitotta, nem volt semmi zárja,
Bele nézett, hát csak elállt szeme szája:
Vert arany volt benne, nem kettő, sem három,
Hanem amióta megvan a világon,
(Pedig kenyerének javát már megette)
Annyit sosem látott, azt erősítette.

12.
Hát Miklós nem örült a váratlan kincsen?
Hogy ne örült volna, abból semmi sincsen,
Szörnyűképen örült, ugrált örömében,
A holnapi napot forgatá eszében:
Hogy’ veszen majd fegyvert, szép ruhát magának!
Hogyan veszi fejét a cseh Mikolának!
Hogy’ lesz ez? hogy’ lesz az? - De hányféle hogy-ot,
Hányféle szép dolgot össze nem álmodott!

13.
Mikor mind a ketten eleget örültek,
Megolvasni a pénzt egy sírdombra dültek;
Toldi a tokjából egyenként szedte ki,
Bence pedig tartá a két markát neki.
És így szóla Bence: „No te öreg tenyér!
Ilyet sosem kaptál, bezzeg viszkethetnél.
De minek beszélek, a szám majd hibázik -”
„Nem biz az, kerek szám lett: kijárta százig.

14.
„Most hallgass szavamra, jámbor szolga Bence:
Nesze tedd el, itt van kilencvenkilence;
De a századikat könnyü helyütt hagyom:
Megisszuk, mivel most magas kedvem vagyon.”
Váltig ellenkeznék benne a hű szolga,
Ha nyergén kulacsa ki nem száradt volna:
Kívül nedves ugyan, a harmat megeste,
De a belsejébe csiholni lehetne.

15.
Nem is messze kellett fáradni avégett;
Csak közel találtak egy szegény csapszéket:
Szennyes is, rongyos is volt az öreg csárda,
Oda illett volna Hortobágy síkjára.
Egy szomjú kútágas ácsorgott előtte,
Bence nyerges lovát amellé kötötte;
Toldi pedig bément: sötét volt a házba’,
Belevágta fejét a szemöldökfába.

16.
„Hé! kocsmáros! hol vagy? a teremburádat!
Alszol, vagy meghaltál? mért nem gyújtsz világot?”
„Dehogy alszom, (kit hoz a forgószél megint?)
Itt a mécs, bor is lesz: itce kell-e vagy pint?”
„Nem kell pint, sem itce, hiába is adnád,
Egy csöppet se hozz, vagy hozz egy öreg kannát!”
Elühmgette magát a csaplár e szóra,
Gondolván magában: most akadt ivóra.

17.
Bence a tarisznyát béhozá ezalatt:
Miklósnak ugyancsak jól esett a falat,
Rakta is szaporán, alig győzte nyelni,
Három sem érkeznék vele versent enni.
Mikor pedig a nagy kanna megérkezett,
Mint a birkozásnak, neki gyűrekezett;
Felhajtá majd félig az öt pintes pohárt;
Bence megsokalta: „Az Istenért! megárt.”

18.
„Árt, nem árt, én azzal keveset gondolok,
Terád pedig kicsit tartozik a dolog;
Ha örül az ember, csak nyűg, hogy van esze;
Temessük el azt ma, itt van, igyál, nesze!”
Avval odaadta az edényt Bencének:
Reszketett a keze az öreg legénynek,
Nem is bátorkodott inni egyszer sokat;
Mindig megolvasta titkon a kortyokat.

19.
Míg ezek történtek a felső asztalon,
A kemencénél megpendült a cimbalom:
Egy öreg cimbalmos hevert a szurdékban,
Már alutt, de fölkelt, hallva, hogy vendég van.
Toldi meg a kannát felkapá kezébe,
És kipattant vele vígan a középre:
Ivott is, táncolt is: majd leszakadt a ház,
Bence mindig mondta: „Megárt a bor, vigyázz.”

20.
„Árt, nem árt, én avval nem gondolok! haj rá!” -
És az öreg kannát magasan felhajtá,
„Búsoljon a lovad, elég nagy a feje;
Nem volt ilyen kedvem, van száz esztendeje.
Kannát nekem csaplár! pintet az öregnek!
Mert nehéz a kanna: kezei remegnek.”
Megfogadta a szót a bormérő ember:
Bence a pintesből iszogatott renddel.

21.
„Haj rá! haj! lakjuk el a búbánat torát;
Álmos a csaplárunk: igyuk meg a borát!
Igyál vén cimbalom: mindjárt rád locsolom.”
„Belém inkább uram: amúgy iszonyodom.”
„Magadéból ingyen! hallod-e kocsmáros!
Tégy úgy, mintha innál.” „Uram! nem lesz káros?”
„Ha csak ennyit tudtok,” monda Miklós, „inni:
Igya meg a föld a maradékot: így ni!”

22.
S végigönté a bort a szoba földjére:
Rázta fejét Bence s így tett rá, hogy: „éjnye!”
Toldi pedig rakta ugyancsak a táncát,
Verte a fejével a mestergerendát.
Széles jókedvében kurjantott nagyokat,
Ivott, megint táncolt: megint ivott sokat;
De mértéket tartott az öreg cimbora:
Csak apránként fogyott a pintesből bora.

23.
Egyszer elhallgatott, Miklóst nem dorgálta;
Nehéz lett a feje, húzta a lócára,
Elszaladt előle a boglyakemence,
Felborult ültéből, úgy elgyengült Bence.
Toldi is beléunt a mulatozásba,
Asztalon leborult két izmos karjára:
(Meztelen karjában dagadtak az erek)
Úgy aludt el, úgy hált a hatalmas gyerek. 

TIZENEGYEDIK ÉNEK.
,Meg kell ma itt halni tudod egyikünknek,
Nem szükség a hajó oztán holt embernek.‘
Ilosvai.

1.
Fölvevé a hajnal piros köpenyegét,
S eltakarta vele az égboltnak felét,
De nem volt oly kényes a bársony ruhába’,
Hogy be ne pillantson a szegény csárdába.
Betekint félszemmel egy törött ablakon,
Hát csak a cimbalmost látja benn egy padon,
Kinn sem lát egyebet az öreg szolgánál,
Aki dolgát végzi jó Rigó lovánál.

2.
Aztán széttekinte Pesten és Budában,
Nézegette magát a széles Dunában:
Duna folyóvíznek piros lett a Habja,
Közepén egy barna csónak úszott rajta.
A csónakban Toldi, nem egyéb evezett,
Messze felborzolta a lapát a vizet;
Fényes apró csöppek hulltak a magasból,
Mintha zápor esnék piros kalárisból.

3.
Csakhamar is átkelt Toldi a nagy vízen,
Megköté csónakát a budai részen,
Kiszállott belőle s nagy-sebesen méne,
Hogy keressen olyat, ami neki kéne:
Szép aranyos fegyvert és ruhát magának,
Cifra új szerszámot jó Rigó lovának,
A Rigónak, akit hozott hű szolgája,
Mert otthon is az volt kedves paripája.

4.
Vett is amit kívánt: paizst, szépet, nagyot;
Dolmányán a szabó parasztot nem hagyott,
Mindenütt belepte az aranypaszománt;
Vett sisakot, páncélt, hét tollú buzogányt,
Kopját is, gerelyt is, mindenféle fegyvert,
Melyeket Budán a legjobbik kovács vert;
Ezüstös, aranyos, sallangos szerszámot;
Egy szó annyi mint száz: mindent megvásárlott.

5.
Hogy a csárdába ért, felöltözött szépen,
Tollas buzogányát forgatá kezében,
Akkor bútt fel a nap az ég karimáján,
Meg is akadt szeme a fiú ruháján.
A Rigó sem az volt, aki tegnap estve,
Sárral, úti porral szürke színre festve,
Hanem fekete, mint a fekete bogár,
Elsikamlott szőrén a fényes napsugár.

6.
Hát mikor ráadták a nyalka szerszámot,
Mint illett neki, hogy ragyogott, csillámlott!
Mikor hátára ült jó gazdája Toldi,
Körülnézte magát s elkezdett táncolni.
Akkor „hopp!” s mint a szél, aki most szabadul,
Vitte Toldit a ló oly kegyetlen vadul;
Bence könnyes szemmel ballagott utána;
Fájt, hogy búcsút sem vett tőle kis gazdája.

7.
Mi történt ezalatt a budai szélen?
Hallgassatok rá csak, azt is elbeszélem.
A király sátora vala ott felvonva;
Tiszta kék selyemből volt a sátorponyva;
Róla, mint az öklöm (ha kicsit nem mondok),
Lógtak köröskörül oly nagy arany bojtok:
Messze kiösmerszett a többitől, bátor
Egymást érte ottan a sok úri sátor.

8.
Drága karos rengők dagadóra tömve,
Bársonnyal bevonva, arannyal áttörve,
Álltak a sátorban gyönyörű szép renddel,
Kiknél szebbeket már nem képzelhet ember.
Egy öreg szék is volt a kellő középen,
Fényes drágakővel kipitykézve szépen,
Nagy arany körmével a földet karmolta,
Mely bársony pokróccal szinte bé volt vonva.

9.
A sátrak el voltak rekesztve korláttal,
Tilos volt parasztnak lépni azon átal;
Kívül fegyveres nép és tömérdek ember
Az üres sátrakat majd elnyelte szemmel.
Duna partjaig nyúlt a korlát kétfelül,
Nagy üres tér maradt a korláton belül,
Olyan, hogy egy marhavásárnak is elég
Lenne, ha a marhát oda eresztenék.

10.
Duna-partban egy nagy zászló volt felütve,
S tarka-barka csónak a nyeléhez kötve;
Nemkülönben pedig a pesti oldalon
Lobogó odafenn, csónak volt a habon.
Széles utca a víz: ember a sövénye;
Közepén a sziget nyúlik fel beléje,
Gyilkos sziget volt ez: már hetednap óta
Vérrel élt, mikép a vérszopó pióca.

11.
Egyszer jön a nagy cseh Buda vára felől,
Táncol nagy lovával a korláton belől;
Káromkodik csúnyán, a magyart böcsmérli:
Hogy nincs, aki merje magát vele mérni.
De imé hirtelen a pesti oldalon
Nagy örömzaj támad és nagy riadalom:
Ismeretlen bajnok fekete paripán
Vágtat a zászlóhoz és mérkőzni kíván.

12.
Sisakellenzője le vagyon bocsátva,
Csúcsáról fehér toll libeg-lobog hátra;
Toldi (mert hisz’ ő volt) a tollat levészi,
Mindjárt ott teremnek a király vitézi,
S eveznek a tollal, mint hogy tisztök tartja,
A cseh bajvívóhoz a budai partra;
Vérszín a cseh tolla, fölcseréli vele:
A bajra hívásnak volt e dolog jele.

13.
Ezalatt a várba gyors híradók mentek.
A király lejött és sok nagyúri rendek,
A két bajnok pedig csónakon egyszerre
Indult s érkezett meg a bajvívó helyre.
Ott Miklós, mihelyest partot ért a lába,
Csónakát berúgta a széles Dunába:
Mintha korcsolyázna, futott az a habon,
Partba vágta orrát a pesti oldalon.

14.
Cseh vitéz kérdezé: miért cselekedte,
Hajóját a Dunán hogy eleresztette?
„Nem egyébért, vitéz” Miklós így felelt meg,
„Hanem hogy egy csónak elég egy embernek:
Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége,
S nem lesz a halottnak hajóra szüksége.”
Monda Toldi, avval kezét összetette,
Buzgón fohászkodva Istent emlitette.

15.
Azután így szóla: „Vitéz! addsza kezed:
Te sem bántál soha, én sem sértettelek;
Ha haragunnál is, egy órád sincs hátra,
S a halálos ágyon ki meg nem bocsátna?”
Erre a cseh nyujtá vaskesztyűs tenyerét,
Hogy összeroppantsa vele Miklós kezét;
Észrevette Miklós a dolgot előre,
S a cseh barátságát jókor megelőzte.

16.
Összeszedte Toldi roppant nagy erejét,
S megszorítá szörnyen a bajnok tenyerét;
Engedett a kesztyű és összelapúla,
Kihasadozott a csehnek minden újja.
S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul,
A házak ereszén a jégcsap megcsordul:
Úgy csordúlt ki a vér minden ujja végén.
Elszörnyedt a bajnok Toldi erősségén.

17.
Aztán megragadta Toldi csak úgy kézzel,
Rángatá a csehet szörnyü erejével,
Ropogott keze közt, elolvadt a teste;
Végre így könyörgött a cseh térdre esve:
„Kérlek édes fiam! ne kivánd halálom,
Minden vagyonomat ím neked ajánlom,
,Tizenkét vitéznek drága sok marháját,
Vitézlő magammal minden apródságát.‘”

18.
Toldinak a szíve hajlott a kérésen,
„Legyen úgy” felelte, „marhádat elvészem,
De azt is korántsem magamnak kivánom,
Két vitézt megöltél: az anyjoknak szánom.
Most, mint alamizsnát, megadom életed.
Hanem tégy hit alatt erős igéretet:
Hogy habár mély tenger nyelné el hazádat,
A mi országunkra mégsem teszed lábad.”

19.
Mindent felfogadott a bajnok ijedten,
S békével mentek a csónak felé ketten:
Hát egyszer a nagy cseh, nekihúzakodva,
Toldihoz hátulról hozzávág orozva.
Szerencse, hogy Toldi a Duna tükrében
Meglátta s megkapá a kardot kezében.
Leborult a nagy cseh: „Kegyelem! irgalom!”
„Eredj, kérd Istentől: útad megmutatom.”

20.
S amely kardot ő az álnok csehtől elvett,
Avval adott néki örökös kegyelmet.
Íziben elmetszé fejét a testétől,
Piros lett a nagy kard gazdája vérétől.
Toldi felmutatja a fejet a kardon,
Nagy rivalgás támad kétfelől a parton:
Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak;
Buda nagy hegyei visszakurjongatnak.

TIZENKETTEDIK ÉNEK.
,Király azért őtet fejéhez választá,
És tizenkét lóra neki hópénzt adata.‘
Ilosvai.

1.
Mikor Toldi Miklós megfogá a csehet
És az ijedtében legott térdre esett,
Igen megörvendett a felséges király,
Könnybe lábadt szeme a nagy öröm miá,
S így szólt az urakhoz, kik mellette voltak:
„Úgy hiszem, ez a cseh nem fog víni holnap;
Most akadt emberre, aki megtanítja:
Máskor hogy’ gyalázza a magyart s hogy’ szidja.

2.
„De ki az a bajnok? nem ösmered Toldi?
Ki ismeri? Én nem tudom elgondolni;
Nincs egy jóravaló vitéz országomban,
Akit ne ismerjek s nevét meg ne mondjam:
De ily erőt, mint amely van e vitézben,
Én nem tapasztaltam soha emberkézben;
Félek, nem magyar lesz; pedig nem lenne szép,
Ha más víná ki a magyar becsületét.

3.
„Egyébiránt, legyen magyar avvagy német,
Nagy csapástól menti meg a magyar népet;
El is veszi tőlem jutalmát gazdagon,
Toldi gyilkos öccse részét neki adom.”
Toldi György e szóra csak úgy hűle-fűle,
Szétnézett, hallja-e más is őkivűle?
Összesúgtak-búgtak az úri emberek:
Hogy gyilkos öccse van, annak örűltenek.

4.
Mikor pedig Miklós a csehet kiszabta,
S kisebbik darabját kardján felmutatta,
Tüstént parancsolá király ő felsége,
Tizenkét aranyos vitéz menjen érte.
El is mentek azok szép zászlós sajkával,
S vitték a királyhoz Toldit nagy pompával.
A király szólt: „Bajnok! nyisd fel sisakodat,
Mondd neved s mutassad vitézi arcodat.”

5.
Térdre esett most a király lábainál
S így kezdette Miklós: „Oh felséges király!
Nem vagyok én bajnok, csak egy földönfutó,
Hogyan lettem azzá? tudj’ a mindentudó.
Magam sem tudom hogy’, esém gyilkosságba,
S elzaklatott bátyám a széles világba:
Én meg idejöttem feladni tettemet,
S várni vagy kegyelmet, vagy büntetésemet.”

6.
Ily bátran beszéle Miklós a királynak,
Felnyomá rostélyát acél sisakjának:
Halvány is, piros is volt az ábrázatja,
Mert bánat és öröm osztozának rajta.
Tetszett a királynak szép fiatal képe,
Azért nyájasan ily kérdést tőn elébe:
„Nemdenem a Toldi Lőrinc fia volnál?”
Miklós a fejével ráütött e szónál.

7.
Akkor az urakhoz fordult a felséges
Király s ekkép tartott hatalmas beszédet:
„Urak! hű vitézim! ide hallgassatok,
Mert nem tréfaság az, amit most hallotok:
Toldi György testvére ez a vitéz gyermek,
S György azon van, hogyan ásson ennek vermet,
Hogyan zárhatná ki öccsét örökéből,
Hogy’ tagadhatná ki a nemzetségéből.

8.
„Tudom minden csínyát, mert végére jártam;
Azért most szemébe mondom neki bátran:
Árván maradt öccsét parasztnak nevelte,
Mert nagy erőt sejtett benne s irígyelte,
Mert attól félt, hogy a Miklós erős karja
Az ő hírét-nevét homályba takarja;
Mert - de’jszen tudja azt az ő gonosz lelke,
Öccsét rangja szerint miért nem nevelte.

9.
„Azt is tudom, hogy ő ingerlé a minap,
S úgy talált megütni egy bosszantó inast;
Kivallák szolgái, mi módon tartatott
A testvéröccsére embervadászatot.
Nem úgy van, Toldi György? de úgy van! a király
Minek volna, ha nem tudná, ki mit csinál?
Egy ilyen testvérre annyi rosszat kenni,
Ki csupán magától ennyire bírt menni!”

10.
Nagy tetszés követte a király beszédét,
Zsenge korához ily ritka bölcseségét:
Toldi György pedig lesüté fejét mélyen,
Csakhogy a föld alá nem bútt szégyenében.
A király most szemét Miklósra vetette.
Vállát kegyelmesen meg-megveregette;
És monda nyájasan: „Ifju vitéz, állj fel:
Eladott a bátyád, de többször nem ád el.

11.
„Én neked a földön ím kegyelmet adok;
Kérd Istent, remélem Isten is adni fog;
Bírjad békességben birtokod, ha rád száll,
Nem volt az, mióta megvan, jobb gazdánál.
És hogy haragosod ne legyen a szomszéd,
Íme bátyád önként neked adja részét:
Vértagadó testvér! nemde úgy van? érted?
Hogy ősi birtokod öcsédnek igérted?”

12.
György meredt szemeket vetett a királyra,
Hej dehogy mert nem-et mondani szavára!
Mert villogott szeme, és iszonyú pogány
Harag sötétellett a király homlokán.
„Jól van”, mond a király, „igen a felelet?
„Jól van! Erről még ma írsz öröklevelet;
Most pedig, miután így kipróbáltalak,
Mondom: udvaromnál többé ne lássalak.”

13.
Megszólalt most Miklós: „Felséges királyom!
Bátyám birtokára egy cseppet se vágyom;
A magamé sem kell, legyen tied, bátya,
Teljék vele fösvény szived kivánsága;
Csak azon könyörgök mostan felségednek:
Vegyen be sergébe, csupán közembernek;
Jó az Isten, jót ad: megszerezi kardom,
Amire szükségem leszen, avval tartom.”

14.
Felelt a nagy király: „Ne légy olyan gyermek;
Hogyan vennélek én hitvány közembernek?
Királyi fejemhez választalak téged
S mán kezdve tizenkét lóra jár hópénzed.”
De míg ezt elmondta, azalatt leoldott
Derekáról egy nagy cifra rezes kardot:
Gyémánt a cifrája, arany volt a reze,
Toldinak nyujtotta s monda: „Kösd fel, nesze!”

15.
Semmit se mondhatna s adhatna királya,
Ami Toldinak ily örömet csinálna,
Pénzért, gazdagságért hej dehogy cserélne:
Dárius kincsének még oda sem nézne.
Azért akarta is szépen megköszönni,
De a szó nem akart a nyelvére jönni,
A király azonban nem neheztelt érte,
Mert az együgyű szív nyelvén nagyon érte.

16.
És hogy örömében ne maradjon hiány,
Hogy beteljék mindaz, amit szíve kiván,
Épen mintha álma kezdődnék most elől,
Anyját látja jőni a korlátok felől.
Elfelejtett mindent és futott elébe,
Kímélve szorítá páncélos ölébe,
Nem szólott egyik sem, nem sírt, nem nevetett,
Csak az öreg Bence rítt a hátok megett.

17.
Végre a nagy öröm, mely szivöket nyomta,
Mint a terhes fölleg, mérgét kiontotta,
Szemökből a zápor bőségesen hullott,
Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott:
„Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom,
Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom;
Be szép vagy! be nagyon illel leventének!
Isten sem teremtett tégedet egyébnek.”

18.
Miklós pedig monda: „Nem megjövendőltem,
Hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem?
De nem köszönöm azt magam erejének:
Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének.
Mármost Toldi Györggyel lakhelyet cserélünk,
Ő Nagyfaluba megy, mi pedig itt élünk:
Valaha tán ő is hozzám édesedik;
Ha nem, irígykedjék, míg el nem temetik.”

*
19.
Így szerette anyját a daliás gyermek,
Szívét nem bántá még nyíla szerelemnek;
Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága,
Azután sem lépett soha házasságra.
Rettenetes vitéz támadott belőle,
Kalász-módra hullt az ellenség előtte,
Védte az erőtlent, a királyt, országot;
Csuda-dolgairól írtak krónikákat.

20.
Senki sem állhatott ellent haragjának,
De ingét is odaadta barátjának,
S ha nem ellenkedett senki az országgal,
Örömest tanyázott a víg cimborákkal.
Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket,
Nem az örökségen civódó gyermeket:
De, kivel nem ér föl egész világ ökre,
Dicső híre-neve fennmaradt örökre.

(1846.)

 

Preambul
„Îmi amintesc de vremuri trecute,
În vremuri trecute de Tholdi Miklós.ˮ
Ilosvai

Parc-un rug arde în nopți de toamnă,
Văpaia mare departe s-arată:
Toldi Miklós așa-mi apare mie,
Din generație în generație.
Parcă îi văd statura corpolentă,
Din pumni, în lupte, scăpând o directă,
Aud o voce adâncă cu răcnete,
Azi, sigur, Dumnezeu l-ați crede.

Ăsta a fost omul, le nevoi, tare,
Azi, n-are pereche-n șapte hotare;
Dac-ar învia, printre voi să fie,
Fapta i-ați crede scamatorie.
Nu i-ați duce trei, buzduganul,
Praștia și sulița doar prin carul;
Văzând scutul lui imens, v-ar surprinde,
„Chiar și pintenii prinși pe cizme.”

CÂNTUL 1
„Cu o mână o prăjină ridicase,
Drumul spre Buda cu ea arătase.ˮ
Ilosvai 

1.
Arsă e mlada tulpinei aride,
Unde pasc multe lăcuste moleșite;
Nu-i măcar un firicel-n germinare,
Nici strop de verdeață-n câmpul mare.
Slugi-n umbra căpițelor, o duzină,
Sforăie parc-ar merge totul strună;
Ah, dar goale, sau abia pline,
Stau căruțele de fân în neștire.

2.
Cumpănă curbă pe sfrijită crăcană,
Adânc se uită-n puț și speră apă:
Un uriaș țânțar, s-ar putea spune,
Cum sângele gliei acum va suge.
La jgheab stau vitele însetate,
Și cu tăunii duc o luptă mare:
Dar lenea pe slugi îi apasă,
Nu-i nimeni de a scoate apă.

3.
Doar un june e zdravăn pe moșie,
Cât vezi cu ochii peste câmpie;
Pe umeri se zguduie draghine,
Încă nici barbă n-are pe bărbie.
Se uită înspre drumul larg departe,
Parc-ar dori s-ajungă în altă parte;
Omul ar crede: că e stâlp de oprire,
Bătut-n pământ, la răscruce, pe margine.

4.
Ah, frumosule, de ce stai-n arșiță?
Vezi, mulți sforăie la căpiță;
Și javra întinsă cu limba scoasă,
Nu pe soareci să-i gonească:
Sau n-ai văzut un vârtej ce vine,
Care se va lua la trântă cu tine,
Și lingând drumul cum înaintează,
Parcă un coș de fum mare aleargă?

5.
Nu, nu la vârtej vrea să se uite,
Ce-n lungul drumului huiduie:
Dincolo de turnul de praf ce apare,
Vine o mândră armată, lucesc arme.
Cum din norul de praf apare oaste,
Astfel-n inima jună un dor se naște;
Apoi se uită, curbat mereu,
Parcă în ochi ar avea sufletul.

6.
Ostași frumoși, drăguți eroi!
Ce amarnic, ce trist mă uit la voi.
Încotro mergeți? La luptă? La caznă?
S-aveți faimă pentru coroană?
Vă bateți cu tătari? cu turcii,
Să le arătați lor bezna nopții?
Ah, dacă și eu aș fi printre voi,
Ostași frumoși, drăguți eroi!

7.
Toldi Miklós așa gânduri avea,
Sâcâindu-i sufletul cu alean;
Așa cum se fierbe, cum se gândește,
Inima de amar i se răsucește.
Viteaz i-a fost tatăl; și György la fel,
Crescând lângă prințul, un frate infidel;
Și cât el cu slugi-n rând strânge, cosește,
Ăla lenevind trufaș-n curte, la rege.

8.
Vezi, Laczfi arhiduce, cu armată,
Cu trupa arogantă, el-n persoană;
Pe șargul său armăsar falnic șade,
Pe dolman broderii de aur are;
Și-n urmă, cu pene de stârc, tinerei,
Cai cu șei mândre zburdă sub ei:
Privește Miklós, dar la cap nu-i vine,
Îi dor ochii-n astfel de privire.

9.
„Hei, țărane! ce drum duce la Buda?ˮ
Îl întreabă Laczfi îngâmfat, sumar;
Dar vorba pe Toldi-n inimă îl pișcă,
Pulsația și afară e simțită.
,,Hm, eu țăran!'' singur, așa se vaită,
,,Oare, cine ar fi domn-n pusta largă?
Toldi György, poate, vicleanul frate,
Care la regele Lajos, linge vase?” 

10.
„Țăran, eu?” - Și la ce s-a gândit, după,
Spre Toldi György a fost o înjurătură.
Și cu prăjina făcând o răsucire,
Ca pe un bețișor, la capăt o ține;
Ține într-o mână și stând drept, țeapăn,
Marcând drumul spre Buda, cum deviază,
Parc-ar fi fost din fier tot brațul, însă,
Nu se clatină cu prăjina întinsă.

11.
Ducele văzând pe Toldi cu prăjină,
Întreaga armată e uimită.
„Ăsta e om” spune Laczfi, „oricine;
Flăcăi, la trântă cine îl învinge?
Sau, care va ține așa prăjina,
Prin care, flăcăul marca direcția?”
Rușine, afront: toți murmură, urlă,
Cu un țărănuș nimeni nu se-ncurcă!

12.
Dar cine s-ar confrunta cu o furtună,
Cu jale viforoasă, cu volbură?
Și cine s-ar confrunta cu o trăsnire,
Cu lungile sale flame arcuite?
De Toldi, doar ăla să se agațe,
Căruia veșnicia îi place;
Cu el, care se luptă, vai și amar,
Ar intra și-n poala mamei, chiar.

13.
În rânduri compacte trec vitejii,
Despre Toldi vorbesc toți ostașii;
Îi spune ceva drăguț, fiecare,
Lăsându-i un zâmbet oarecare;
Zice unul: „Confrate! vrei-n oaste?
Așa tânăr, e de mare valoare.”
Altul din milă: „frate, ce mare păcat,
Cu tată țăran, tu la fel ai rămas.”

14.
Trece tabăra, calmându-se murmurul:
Vântul peste tot acoperă cu praful;
Toldi foarte trist merge înspre casă,
Tremură-n urmă întinsa pârloagă;
Mersul lui, ca unui taur sumbru,
Văzul, e ca bezna nopții, lugubru,
Suflă de furie, precum și mistrețul,
Aproape se sfărâmă-n mână parul.

CÂNTUL 2
„... cum de la Buda Tholdi György venise,
Pe fratele..........deseori îl mustrase.”
Ilosvai

1.
Așa mormâind Miklós, în jale cruntă,
Dar în Nagyfalu este treabă scumpă:
Parc-arde casa, așa fumegă hornul,
Ară-n aer cumpăna cu coinacul.
Vițel, miel behăie, urlă porcii;
E verdict sever pentru orătănii;
Nu-s leneșe nici fetele bolnave:
La cuină e îmbulzeală mare.

2.
Sluga pune apă, de o poluvină,
Ce dând în clocot, când focul o excită,
Atunci pe pasăre brusc, o scufundă,
Separând de pene și de labe, cât e udă.
Cel ce va feri pe miel, să nu transpire;
Îi va jupui blana prin belire;
Altul în iepure bagă slănine,
Ca să picure de pe schelet, grăsime.

3.
Altul, peste flacără învârte purcelul,
Până la piele îi rade părul;
Se aduce vin în ploscă, maț de capră,
Altul vine cu pâine în covată…

4.
‒ Ce-i cu zarva în casă de văduvă,
Unde cheful, de mult, nu e o regulă?
Doamna Toldi, acum are pomană?
Sau nuntă rânduită de soartă?
Sau în patul funest e plictisită,
Dând altuia viața ofilită?

5.
Nici doamna Toldi n-are pomana,
Nici nuntă nu i-a adus soarta;
Alt motiv are gătitul și ospățul:
György a venit acasă, cel născut primul.

6.
Toldi György e domn mare. Cu multe vite,
Tezaur gramadă și mare mândrie,
Cu mulți ostași în arme, cu slugi,
Armăsari nechezând, câini mulți.
Venind patruzeci, în vizită mare,
Neam de lăcuste nimicitoare,
Și devorând din câștig o parte bună,
Iar restul-n propria tolbă, să pună.

7.
György o salută în treacăt pe mama,
Deși, i-ar ceda și sufletul, asta!
„Celălalt unde e?” vrea s-o întrebe.
Că, zice de frate, nimeni n-ar crede.
„Strânge fânul cu argații, săracul,
Îl chem ‒” dar, domnul György strigă: „Nu e cazul!”
Nu e cazul! mamei așa-i pică,
Parc-ar fi înjunghiată în inimă.

8.
Nu e cazul? ‒ Dar, nedorit și nechemat
Pică flăcăul; cu sufletul înfocat,
Inima și acuma e sâcâită
De tristețe și supărare umilă.
Totuși, ‒ prin Dumnezeu, o minune! ‒
Despre Toldi György, nimic rău nu spune:
Pe ura din suflet pune stăpânire,
Niște afecțiuni nedefinite.

9.
Întâmplător, subit, pe György cum îl vede,
Dorind involuntar, să-l îmbrățișeze;
Dar, acela, îi refuză brațele,
Îngâmfat, îi întoarce spatele.
Mamă-sa, cu lacrimi în ochi, acum,
Apare în fața fiului aspru,
Tremurând, mâinile își frământă,
Speră încă, dar György, brutal o ceartă:

10.
„Așa mamă! ține-l în brațe pe javră,
Apără-l și de vânt pe a ta odraslă;
Răsfață-l bine, scutește-l de toate,
Un nătărău va deveni, poate.
Acum, pe câmp, e grosul muncii grele,
Dar, stăpânului de ce să-i pese;
Ca un copoi, cina bogată simte,
Lăsând baltă întreaga slugărime.

11.
„Așa l-ai jelit, când ți-am spus, arar:
Nu va deveni nimic, un frivol, doar,
Și de țăran e rău, trage chiulul,
Deși, rabdă munca, e zdravăn, ca boul.
Poți să-l pui în geam: cu talie
Mărită, spre a mamei bucurie…”
Spune György și cu un râset continuă,
La care, Miklós un vai, adaugă: 

12.
„Blestem și fals, tot ce iese din gură!
E minciună, Toldi György cum acuză.
C-ai gânduri ascunse, știu bine,
Fii drag la Domnul, cum eu la tine!
Nu sunt bun de țăran, nici de voinic,
Și printre argați un infam nemernic:
Ție scârbă la masă cu o gloată,
M-ai sfârși, într-o lingură de apă.

13.
„Ca să nu-i fiu în drum nimănui,
Plec chiar azi, pot să-mi îngădui;
O sută de mile e lumea largă:
Voi pleca chiar azi, nu-mi pasă,
Dar, luând cu mine, ce-mi aparține:
Vreau frate, ce-mi revine mie;
Îmi doresc dreptul: bani, cai, armă:
Apoi - fie Dumnezeu cu slavă.”

14.
„Copile, ai dreptul, acum ți-am dat!”
Și György strigă tare, lovindu-l cu palma.
Nici Toldi Miklós nu e un porumbel,
Răzbunarea iscând, pe loc, în suflet;
Ochii, scântei de oțel aruncă,
Pumnul vrea, să dea o lovitură;
György se dă înapoi, fiind speriat,
Lovitura asta i-ar fi ultima; 

15.
Și pe György l-ar pune în tombă, cu ăsta,
Din mana Domnului n-ar mai mânca,
Unde, ca osul crăpat, prins printre bețe,
Nu s-ar îmbina, până la înviere:
Dar, pe când Miklós tocmai îl atacă,
Mama țipă și printre ei se bagă,
Acoperind pe György, așa îl ferește,
Dar, desigur, pentru Miklós se va teme.

16.
Acum și-a lăsat brațele flăcăul,
Plecându-și privirea-n jos și capul,
Parc-acuma s-ar trezi din febră lungă,
Clătinând iese din casa străbună.
Mergea întristat, tăcut și supărat,
Și s-a așezat într-un colț îndepărtat,
Acolo-n palme aplecându-și capul,
A plâns neauzit de nimeni altul.

CÂNTUL 3
„Pe Miklós, fratele fu tare supărat,
Căci, slujnicul lui fu asasinat.”
Ilosvai

1.
Sigur, n-au fost triști-n casa străbună,
Petrecând printre mâncare, băutură.
Cei sculați de lângă György la masă:
„Vitejii lui, lănci aruncară.”
Cu sânge tânăr, vin vechi zbătând-n vene,
Scăpând sulița din dreapta, alene;
Glumind cu toții, cu râset năvalnic,
Au fost veseli, ca mânzul sălbatic.

2.
György, după ce, pe săturate a mâncat,
Într-un scaun cu spătar, s-a și aruncat,
Și de sub strașină se delectează,
Vitejii frivoli, cum se joacă;
Apoi, după ce observă departe,
Pe Miklós, stând abătut-n singurătate,
În suflet se iscă ‒ mârșava furie,
Stârnind flăcăii cu așa cuvinte:

3.
„Hei, flăcăi! acolo o dropie,
Cu ciocul sub aripă, stă-n jelire;
E ațipit, leneș? vedeți, zboară?
La gard în jur, faceți o izbeală!”

4.
Când, la câini s-aruncă iepure,
Pe cuvinte, le-au luat pe bune,
Pe lângă Miklós duduie zăplazul,
El fiind trist, mai ales de eșecul.
Căci, este clar, fiind la îndemână,
Chiar, fără pumni, cu bâtă în mână,
Doar pe el țintesc cu glume proaste,
Care, n-a trecut nici de cap departe.

5.
Miklós rabdă încă, dar, cu neliniște;
Înfruntându-și sufletul cu furie;
Apoi, rămâne, în chinul urii,
Cum își bat joc de el nătăfleții.
Căci, pentru el ar fi un bob de fragă,
De brațele lui tot așa se crapă,
Ca, de Samson, ucigând, după scriptură,
Mii de păgâni, cu o mandibulă.

6.
Dar, Miklós a răbdat cât a putut, rabdă,
Răzbunându-se, că n-a băgat-n seamă;
Așa s-a comportat, parcă nu observă,
Nici nu s-a mișcat la marea vervă.
Dar, când sulița i-a atins umărul,
S-a supărat îngrozitor de atacul,
Și a apucat piatra de moară,
Aruncându-o spre frivola gloată.

7
Zboară piatra: unde se va opri?
Unde se va opri, pe cine va lovi?
Fugi, dacă poti! Capul sub sabie!
Nici apa nu te va spăla de crime!
Devii depravat, de casa străbună,
Ca, vierul, ce a fost gonit din turmă:
Care, l-a rănit pe unul prin colții,
Restul pe el și-au probat mușchii.

8.
A zburat piatra, și unde s-a oprit,
Acolo un viteaz pe loc a murit:
Ca, sub presă, s-a zdrobit sub lovitură,
Și sânge a scurs din carnea distrusă.
Pământul cel lacom, i-a supt sângele,
Pe ochi, ceața morții de veghe,
Și pericolul, care l-a distrus pe loc,
A fost dureros la toți, lui deloc.

9.
Iar, György va fi înfuriat groaznic,
Fiindcă, îi pare rău de slujnic.
Dar, de frate ucigaș se va bucura,
I-a venit la țanc, vrând a înlătura.
Acum scopul viclean, curbat, cum este,
Va fi acoperit de legi, pretexte,
Și pe frate, la jude îl va denunța,
Arestat pe loc, asta fiind porunca.

CÂNTUL 4
„Mamei, de Miklós rău îi pare:
În taină, îi trimite mâncare.”
Ilosvai

1.
Ca și cerbul nimerit de săgeată,
Fuge-n pădure, cu durere turbată,
Gonind la izvorul cu apă calmantă,
Pe rană albăstriță să găsească;
Vai! izvorul e uscat, fără apă,
Nici albăstriță nu-i de pomadă,
Tufișurile i-au rupt straiul,
Așa că, e mai slab acum, săracul: 

2.
Miklós umblă. Cu jalea pe umeri,
Ce îl înțeapă ca, niște pinteni,
Ca, într-un grajd în flăcări, armăsarul,
Inima zvârcolindu-se în pieptul.
Pribegind prin pârâu, printre trestii,
N-are un culcuș în toiul nopții.
Degeaba a vrut să fie pribeag,
Căci, sufleul bolnav nu are leac.

3.
Ca, lupul de stuf, alungat de păcurar,
S-a băgat într-un stufăriș mare, uscat:
Ș-acolo stuful altceva nu foșnește:
Decât, orfanul lumii largi, el e.
Moviliță perna, trunchi de stuf patul,
Cerul Domnului învelind sălașul,
Când l-a luat sub aripi, noaptea,
Cu un cort negru îl și acoperea.

4.
Apoi visul dulce, ca un fluture,
În robă bălțată pe colo trecuse,
Dar, nu s-a lăsat încă, pe pleoape,
Până-n zorii zilei, aproape.
Temând de țânțari, de stuful cu tăiș,
Mai ales de fiarele din stufiș,
S-a temut de zarva urmăritorilor,
Dar, mai mult de chinul său strivitor. 

5.
Dar, la zori de zi, venind răsăritul,
Dispărând țânțarii, s-a stins vacarmul,
Atunci, pe capul lui s-a pus somnul,
Acoperindu-i ochii cu visul;
Punând și miere pe buzele sale,
Tocmit din flori de mac, pentru noapte;
Miere magică, fermecătoare,
Și-a revărsat din gură, chiar bale.

6.
Dar, foamea l-a pizmuit în final,
Repede l-a trezit din visul matinal,
Și atât l-a îndemnat, l-a biciuit,
Până când prin tot câmpul a hoinărit;
Scurmând cuibul păsărilor de lunci,
Lișițe, rațe, nagăți, pescăruși,
A sfărâmat, jefuit cuiburile,
Potolind foamea cu ouăle.

7.
Cu ouă de păsări s-a săturat,
Privind viitorul său, e tulburat:
Încotro merge, ce va face, Doamne!
La cine să apeleze-n lume, n-are.
Fiindcă, ar pribegi, ușor ar pleca,
Dacă în față și mama n-ar avea:
Vai, despre el, dacă nu are veste,
I-ar crăpa, chiar inima, repede. 

8.
De trei zile tot de pomană zace,
A treia zi a foșnit stuful-n spate,
Crezând, că-i lup, nici n-a mișcat brațul,
Doar, fratele îl va mușca, nu altul.
Deși, Bence era, fostul său argat,
Trimis în căutare, de către mama,
Care, îmbrățișându-l, cu plânset mare,
Lui Miklós, a spus așa vorbe calde:

9.
„Vai, mânca-ți-aș sufletul, ce bine,
Peste tot te caut, deja trei zile;
Ca, pe acul-n fân, te-am cătat, în fine,
N-aș fi crezut, că azi dau de tine.
Nu ție foame? Ce faci „bre, slugă?”
Nu te-a mâncat o fiară în luncă?
Ia-o și mănâncă, e aci-n tolbă;
Friptură, pâine albă, vin în ploscă.”

10.
Cu asta și-a șters ochii, argatul,
Apoi, de haina veche și pumnul,
A îngenuncheat, tolba a lăsat jos,
Tot ce a fost în ea, pe rând, a și scos.
A pus și masa, așa improvizată,
Doar, din capacul și tolba goală,
Pâinea, plosca, friptura, pe ea,
Cu două mere, dând și maniera.

11.
Atunci și-a scos briceagul stelat,
Micului stăpân, pe asta i-a dat;
Toldi, cu cuțit feliind pâinea,
Și friptura, cu poftă o înghițea.
Ce bucuros se uită la el Bence!
Privind mai bine, decât, să mănânce;
Parcă ar mânca el, așa dă din gură,
Pe genele sure, lacrimi să curgă.

12.
Când Miklós a terminat și era sătul,
Bence la ploscă i-a răsucit gâtul:
Plosca a țipat, țâșnindu-i sângele
Pe pumnul bătrânului argat, Bence.
Toastându-l cu vin roșu pe stăpânul,
Niște duște înghițind pentru norocul,
Cu dreptul i-a dat esența ploștii,
Ștergând gura cu mâneca cămășii.

13.
Vinul pe bătrân bine l-a înflăcărat,
Deschizând inima! limba s-a dezlegat!
Cu bunicul lui Miklós, a început,
(El, fiind copil cu biciul, priceput);
Continuând cu tata, mama, pe urmă,
Cu György, fratele, cu el, chiar, ca slugă,
Și poate ar fi vorbit, cât lumea,
Dacă, Miklós, trist, așa n-ar începea: 

14.
„Vai! ce trist sunt, când te ascult pe tine!
Lasă te rog, lasă, vorbele mâhnite.
În trecut, la foc, sfărâmând porumbii,
Te-aș fi ascultat până-n veșnicii.
De tatăl cel viteaz, cât ai vorbit!
Doar, la miez de noapte s-a sfârșit;
Apoi, abia am putut s-adormi!
Până în zori, nu am închis un ochi.

15.
„Ce a fost, s-a dus: a trecut, ce a fost bun;
Se scrie altfel; destin cu ghinionul;
Am făcut crimă, pribeag am devenit,
Hei, cine știe, cum va fi dovedit?
Dar, cred în Domnul, pe orfan îl ajută,
Căci, e straja orfanilor, tătucă;
Poate, sângele îmi spală pata,
Prin care, mi-a pângărit György, soarta.

16.
 „Nu m-am născut deloc, simt în mine asta,
Ca, să stau aci-n rogoz, ca broasca;
Nu-s creat pentru furci, nici de argat,
La furcitura oricui, de cărat.
Mai aștept, doar, să se întunece,
Pentru ca, lumea de pe câmp, să plece,
Luând la spinare picioarele,
Unde-s, nici vântul nu v-aduce veste.” 

17.
Bence, s-a întristat, de ce auzea,
Plângându-și micul stăpân, cel pribeag,
A tăcut, apoi izbucnind-n lacrimi,
Cruciulițe desenând pe opinci.
La urmă a început cu doleanța,
Să nu se supere Miklós, pentru asta:
Dar, el consideră, că e nebunie,
S-ajungă, așa repede-n pribegie.

18.
„Vezi, stăpâne, György cu toată trupa,
După câteva zile va fi la Buda:
Atunci, se dă uitării, totul,
În zonă, tu vei rămâne monarhul.
Ne-ai lăsa pe noi, argații,
Ne-ai fost, ca propriii copii?
Lăsând pe Bimbó și Lombár, perechea,
În șapte târguri nu-s asemenea?

19.
„Ai lăsa aci multele drăcii?
Cine ar sălta cu pereche sacii?
Piatra de moară cin-ar ridica
Uluind pe băieți prin tăria?
Vai, nu pleca prea departe, sclavu',
Pe mâhnirea satului Nagyfalu;
Vai, nu o lăsa fără stăpân casa,
Nu o împinge în groapă pe mama.”

20.
Așa l-a implorat, dar, foarte tăcut,
Miklós dând din cap, unde nu i-a plăcut;
Și când a atins-o cu vorba pe mama,
Pe inima sa i-a și pus piatra.
N-a răspuns îndelung, la ce a spus Bence,
Privind stuful, cum șuieră frunzele,
Tot uitându-se la stuf, cum foșnește,
O lacrimă caldă i s-a pus pe gene.

21.
Și parcă ar șterge obrazul transpirat,
Cu palma șterge musafirul nechemat:
Care, a picurat jos prin degetul mic,
Iar, cu Bence așa a vorbit, un pic:
„Spune-i, te rog, mamei bune, asta:
Este amară, fiului soarta:
Mult timp nu-l va vedea, nu-l va auzi;
Nu va avea veste, parc-ar fi murit.

22.
„Dar, de fapt, nu moare, doar așa-ncât,
Omul, când se ascunde foarte adânc,
Apoi, când după un timp, se trezește,
Se aud despre el lucruri mărețe.
Și de mine vor auzi, dar, când vor fi,
De vești, se va uimi și un copil:
Sufletul mamei, de vești se-nalță,
De fală, sper, inima ei nu crapă.” 

23.
Miklós a terminat. Iar, el, ca argat
Plosca goală în tolbă a îndesat;
Ștergând frumos briceagul lui stelat,
Îndoind cârpa pe care, au mâncat.
Și-a pus pe umăr tolba ușurată,
Luând rămas bun, a pornit spre acasă:
Ar fi mers, dar, s-a uitat des în spate,
Până la urmă, prin stufăriș dispare.

Cântul 5
„Miklós prin pârâu și stuf pribegise”
Ilosvai

1.
Soarele apune peste câmpie,
Și-a lăsat pe cer mantia roșie,
Dar, în forță, bezna va inunda cerul,
Acoperind bolta, pământul în negru.
Și bătând-n cuie de sicriu, totul:
Doar, stele sclipinde, cu duiumul;
La urmă, găsind și frumoasa Lună
Și pune sus acolo, pentru cunună.

2.
Iar, Miklós a pornit la drumul sucit,
Intrând din ce în ce mai mult în stufiș:
Dar, parc-ar trage o funie din spate,
Nu s-a rupt de văzul mamei lăsate.
Privind înapoi, hei, dar, ce folos?
Ca, să-l vadă, nu-i nimeni acolo,
Dar, tot s-a uitat, s-a și întors, încă,
Pornind pentru rămas bun, după o țîră.

3.
Și cum mergea, mergea înapoi,
Într-un loc smârcul s-a afundat-n noroi:
Călcând tocmai-n cuibul lupului,
Se urla pe jos, de mama focului.
Miklós, pe cei doi, nevrând, a pășit,
Din milă, pe orfani, i-a liniștit,
Ca, și ciobanul, când îl dresează,
Puiul de komondor, îl masează.

4.
Mângâindu-i; doar, rău a făcut,
Că, foșnește stuful-n spate, neprevăzut;
Vine lupoaica, urlând groaznic,
Îl atacă pe el și se bat amarnic.
Lupul ridicat pe labele din spate,
Lovind fața lui Toldi, cu gheare,
Țăcănesc dinții sângerați-n gură,
Parcă, dând scântei, lucind-n clar de lună.

5.
Iar, Toldi se-nvârte destul de sprinten,
Bătăile pumnului sunt rapide:
Lupul-n gură, în nas, are doar sânge,
Ochii holbați i se umflă crâncen.
Nici limba-n gură nu prea încape,
Mânjind-o cu sânge dinții, e mare,
Îi curge saliva, parc-ar fi turbat;
Nu s-a văzut monstru mai înfuriat.

6.
Săturăndu-se Miklós de agasare,
S-ajută cu ambele picioare,
Și ca, taurul folosind coarnele,
A aruncat lupul, șutând cu putere.
Fiara a căzut departe în tufiș,
Rupând, în zonă întinsă, din stufăriș,
Precum, a căzut cu bufnitură tare,
A lovit solul, cu un geamăt mare.

7.
Dar, parc-ar fi intrat în el diavolul,
S-a rostogolit și preia atacul,
Urlându-se cu amarnică furie,
Cu dinți șlefuiți-n luptă revine.
Lovindu-l pe Miklós-n umăr, cu gheare,
Lupul cască gura la două palme,
Cu labele din spate pe genunchiul,
Omoară-l Doamne, pe parazitul!

8.
Asta ar merge, dar acum vine grosul:
Urlă și-l atacă din spate, masculul;
‒ Ce faci Miklós? vai, nu ai șansă!
Cât de zdravăn ai fi, te omoară. ‒
Nu-i nimic! așa fiind caracterul,
La pericol mare, crește și curajul:
Se ajută singur, nu vă fie frică,
Mâncarea lupilor, n-o să devină.

9.
Cum lupoaica s-a luat la trântă,
Toldi i-a cuprins gâtul, ca să-l strângă;
Scapă de gheare și salvând umărul,
I-a slăbit ei forța din tendonul.
Și ochii-s holbați și plini de sânge,
Limba, ca un brăzdar alungit, ajunge:
I s-a blocat suflul și n-a mai scăpat,
Cum și-a deschis gura, așa a rămas.

10.
Atunci, Toldi o prinde făcând un tur,
Și lovește, cum vine spre el, masculul;
Ce se ridică mânios, să revină,
O mușcă furios pe cea murindă.
E clar, că s-ar ridica de oriunde,
Dacă Miklós, lui nu i-ar răspunde:
Dar, așa îl bate cu lupoaica,
Că, nici până-n veci nu va învia.

11.
Toldi, scăpând așa greu de fiare,
S-a odihnit puțin pe niște mormane;
Nici puii n-au rămas-n viață,
Zăcând zdrobiți, întinși pe iarbă.
Mai încolo mama și perechea;
Sub raza lunii, care strălucea,
Privind rece în străfund, lunca întinsă,
Ca, o tavă de aur, încremenită. 

12.
Lui Miklós de prezent îi e silă,
Nu cred, că de lupi îi era milă,
Ci, se gândea la propria fiară,
La frate-su, care vrea să-l piardă.
Dar, de ce vrea frate-su să-l mănânce,
De ce-n loc de frate, să-i fie gâde?
Sau, când i-a făcut Miklós pagube?
Dinții pe frate, de ce-și ascute?

13.
Dacă, de la lupi ar lua exemplu:
Și colo mai rău ar fi frate-su:
Cuibul își apără o fiară,
Dacă, nu va fi atacat, nu atacă.
La omor, doar, foamea împinge,
Când, e săturat, pe nimeni n-atinge;
Și atunci, turma va fi decimată,
Cruțând-o mereu pe propria rasă.

14.
Dar, fratele său - dar, fratele său,
De ce ar vrea, să-l omoare: zău?
Doar, cu sânge îi trece setea?
Dacă, îi răpește moștenirea?
Sau, cu cel ce îi vrea sângele,
Ca, la lupi, ar face socotelile?
În om suflul e mai stabil, poate,
Și de asta, György n-are nici moarte? 

15.
…Stai, stai, Toldi, ai gând criminal,
Vai, nu prin sânge s-aibă un final.
Să știi: sângele din omor de frate
Strigă până în cer, pentru răzbunare.
Să știi: omorând pe frate, e parcă,
Ai omorî-o propria viață;
N-ai teamă, că Dumnezeu vede,
Lasă-l, să rezolve astfel de vendete.

16.
‒ Acuma, parcă la ceva s-ar fi gândit,
Brusc s-a sculat și spre fiare a pășit,
Repede le-a aruncat peste umăr,
Așa pornind la drum-n bezna nesigură.
Prin stufișul dens a mers în mare fugă,
Lăsând în urmă o potecă îngustă.
Cu lupii în spate, până în talpă,
Nu și-a întors capul până acasă.

Cântul 6,
„Mama bocise lui György pentru Miklós”
Ilosvai

1.
Turnul din Nagyfalu e în clar de lună,
Pe lângă pășună stă casa străbună;
În spate, o livadă în înflorire,
Parcă ar fi o pădure de câmpie.
Din grădină, casa are o intrare;
Unde, chiar doamna Toldi doarme;
Cu tufă de rozmarin la fereastră:
Flăcăul, chiar acolo veghează.

2.
Pe lupi, Miklós, așa cum ajunsese,
Pe iarba din grădină le lăsase.
El, tiptil, parcă, ar fi venit la furat,
La ușa mamei sale s-a furișat,
Tot trăgând cu urechea, dar în zadar;
Doar, gândacul roade în căpetar;
Ar zornăi, doar cu semne modeste,
Dar, e nedecis, pe clanța, s-o apese.

3.
Ei, cum a intrat-n el teama asta?
Altminteri, și pe dragon l-ar înfrunta;
Îi e teamă doar, pentru mamă,
Nu cumva la gălăgie, să tresară.
S-ar putea întâmpla, fiind trezită,
Nici geamul, ușa, să nu deschidă,
Ci, ar face larmă, începând, să urle,
De fapt, n-ar putea nici, să discute.

4.
De asta, pe lupi luând în spinare:
Ocolește casa-n cealaltă parte:
Unde, dormi animalele toate:
Chiar și câinii, în șoproane.
Și György doarme: are deschisă ușa:
Cu un voal alb îl acoperă luna;
Iar, sub strașină, la casa străbună
Dormi toți slugii de caraulă.

5.
Lumea doarme. Miklós nu ezită,
Îi întinde jos, lupii pe prispă,
Apoi, pe suliți luând în mână,
Care, altfel, de perete se sprijină;
Fixând de pământ străjerilor țoala,
Neputând scula, când sună alarma,
Intră-n casă. Vai! Pe Toldi Görgy, acum,
Dacă, nu l-a luat, îl va lua dracu’.

6.
Miklós, pândește acolo, lângă plasă,
Din György suflul, precum vrea, să iasă;
O strângere ‒ chiar, cu multe suflete,
N-ar mai sforăi, ar intra-n tăcere.
Și începe: „Aș putea, să te ucid,
Ai merita, însă, am capul lucid,
Dar, acuma nu-ți fac niciun rău,
Îți semnalez, că am fost aci, zău.

7.
Cu asta, a luat-n brațe fiarele,
În patul ros, pe margine, culcându-le,
Așa, vorbind cu ele: „nani, somn ușor:
Fratele vostru doarme aci, cu spor.”
Iar, el s-a dus-n camera secundară,
Unde a stat mama-n doliu, la masă:
Pe masă, mâinile-s împreunate,
Pe ele lăsându-și capul, de jale. 

8.
Visul dulce degeaba o pândea,
N-a reușit să-i spargă tristețea,
A înșelat-o și ultima oară,
Lăsând-o cu frisoane în capcană;
Astfel, i-a intrat-n ceafă, apoi,
Plimbându-se până-n jos și înapoi,
A îmbătat-o bine, a amorțit-o:
Numai, atât a durat, ațipind-o.

9.
Ațipirea nici nu a fost lungă:
De zarva lui Miklós fu întreruptă;
Tresărind femeia, a auzit-o,
Însă, Miklós așa a însuflețit-o:
„Dragă mămucă, frică, să nu vă fie:
N-aduc casei nicio primejdie,
Umblând noaptea, ca niște spirite,
Dacă, aș veni ziua, m-ar ucide.”

10.
Auzindu-l, văduva nu s-a speriat,
Cu brațele pe fiul, l-a îmbrățișat,
Cât un bănuț, nici atât loc n-a avut,
Unde, să nu-i fi sărutat obrazul.
„Vai, te văd iarăși! n-aș fi gândit,
Cam, disperată, aproape am murit,
Dar, Doamne! de ce vorbesc așa tare:
Fratele tău, e aci, aproape.” 

11.
Atât i-a zis mama; să n-o întindă,
Dac-ar fi-n Hortobágy, în pusta întinsă,
Și acolo l-ar îmbrățișa, mișcată,
L-ar săruta, cu buză îndurerată.
Observă Miklós, cum tremură, cuprinsă,
Poate, s-ar prăbuși, fără s-o țină;
Și el fusese mișcat înfiorător,
Nici n-a răspuns pe loc, ci, ulterior.

12.
Vrând a se ține tare, dar, degeaba!
Parcă i-ar fi intrat un ac în nara,
Sau, sub nas hrean ar fi fost răzuit,
Parc-a fost înjunghiat, așa a simțit.
Începând să plângă, curgând lacrimile
Pe fața mamei, bunei părinte,
Ca și când, s-adună apa din versante,
Lacrimile au fost amestecate.

13.
Miklós și-a întărit inima-n fine,
Ochii-s pe firele ei albite,
Și-a revenit chiar, îndreptându-se,
Stăpânind și jalea, întărindu-se.
Vorbind mamei: cu astfel de cuvinte:
„Înceată mata, cu sărut, puțintel;
Clipa e foarte scurtă pentru mine:
Am venit, să vă spun, rămâi cu bine. 

14.
„Nu sper, c-aș putea aici, rămâne,
De György, pe el, Domnul știe unde pune;
Mă tem, că i-aș deveni ucigașul…
Nu! nicicând ‒ de aia, nu e cazul, ‒
Doar, una vă spun: să nu fiți tristă;
Rămâneți cu inima fără frică:
Nu de aia plec, ca să nu mă întorc;
Am harul Domnului, nu voi fi mort.

15.
„Simt o putere mare-n ambele brațe,
N-o irosesc la mori, treierate;
Am auzit tatălui vitejia:
Doar, eu i-aș defăima ginta?
Plec la ostași luptători, la Buda,
Să-i arăt și regelui figura,
Și fratelui nu-i va fi rușine,
I se va rupe splina, de invidie.

16.
„De asta, vă rog frumos, mămucă dragă,
Să nu plângi și nu fi îngrijorată;
Cine n-a murit, nu este de văitat,
Că, și mortul cândva, chiar a înviat…?
Ar vorbi și mai mult cu părintele,
Dar câinii începu să zbiere,
Precum a auzit, și-a dat seama,
Că, mai înainte greși treaba. 

17.
Câinii făcând așa mare larmă,
Că, el a adus lupii în ogradă;
Ăștia îi trezesc pe toți-n casă;
Tocmai, de frică și vorba scurtată:
„Nu pot să rămân din lipsa timpului,
Mata, să rămâi-n slava Domnului;
Domnul, să vă aibă-n grijă pe voi:
Fie la fel și-n viața de apoi.ˮ

18.
„Slăvit, slăvit, să fii!ˮ… mămuca spuse,
Cine, să fie slăvit? doar gândise;
A știut că, cel ce de inimi știe,
Le va găsi dorurile întregite.
Totuși, când s-a rupt de piept flăcăul!
Nu-s cuvinte pentru a povesti răul:
Printre ei liantul a fost-n inimă,
Ce nu s-a desfăcut: ci s-a rupt-n tulpină.

19.
Câinii, totuși, zbieră, țipă,
Cu urlet au venit până la prispă,
Slugii s-au sculat cu greutate,
L-au sculat și pe György, cu zarvă mare.
„Cine a fost aci? cu așa văitat,
Cum au găsit acolo, lupii-n pat.
„Ăsta Miklós a fost! E doar, urma sa!
După el! După el! Așa, alandala! 

20.
Când, un cuib de viespi se revoltă,
Acum, așa merg treburile în zonă:
Pe pridvorul lat, toți se-mpiedică,
Trupa trezită, e încă zănatică.
Încotro fuge, nici unul nu știe,
Doar, pe drumul nebunilor să fie;
În final, György, după ce îi ceartă,
Pornește-n față, restul îl urmează.

21.
Aude văduva, zarva gonirii,
Cornul, țipete, cum latră câinii?
Aude, cum sună: în față! în față!
Știe la cine? lui Miklós, în față?
Nu! ea n-aude. Pentru fiul plecat,
Stând în picioare, s-a și clătinat,
Și s-a prăbușit frumos, în patul făcut:
Domnul știe, leșinată, cât a zăcut.

Cântul 7
„Așa milui jalea femeii,
Spuse, va urma calea răzbunării.ˮ
Ilosvai

1.
Cel care, în lume singur se va trezi,
Să n-aibă frică: Domnul îl va păzi,
Precum, și pe Miklós l-a păzit, iată:
Învelind Luna într-o nebuloasă;
Și nimic nu s-a văzut, bezna s-a lăsat,
Duduind oribil, cerul a fulgerat:
A și străfulgerat pe un străjer valet,
Crăpându-se pe loc, fără un vaiet.

2.
Nu, nici Toldi György n-a luat în glumă,
Că, trăsnetul era gata, să-l distrugă,
Pe javrele dispersate le-a chemat
Și rătăciții s-au încolonat:
Dar, era aproape dimineață,
Când, ajunse acasă, trupa udată,
Și de ghinion, inima-i înfrântă,
Tot, ce a chibzuit, n-a fost o izbândă.

3.
Noaptea, Miklós departe ajunse,
Cu ploi, fulgere, vânt, era să lupte,
La crăpat de ziuă, după negură,
S-a trezit într-o mare, aridă pustă.
Cine i-a fost-n tot drumul partenera?
Soarele, pe boltă îl urmărea:
L-a ajuns, l-a trecut; lăsând-n izgonire,
În beznă umedă, în nemărginire.

4.
Trei zile trecu. În a patra, prânzul,
Munți înalți au plutit-n mirajul:
Ce nu a mai văzut, Miklós s-a mirat,
S-a uitat la munte și nu la miraj.
S-a grăbit tare, deși, era obosit;
În amurg, fortul de la Buda l-a zărit;
A și ajuns înainte de asfințit,
La celebrul Rákos, pe câmpul cel vestit.

5.
Câmpul Rákos, cu Pesta e învecinat,
Drumețul sub Pesta ajunse pe-nserat.
Amurgul, lângă un cimitir l-a surprins,
În cimitir, la un recent morman, întins.
Dar, acolo, ce fel de mormânt se-nalță,
Acum, Miklós cu asta, n-are treabă:
În haină de doliu ‒ Oh, Doamne! ‒
Mamă sa plânge pe o cruce, poate.

6.
Dar, n-a fost mă-sa, leit, ca ea, doar,
Ar muia stânca cu bocetul amar:
Doar, lui Miklós, să n-aibă milă,
Când colo, n-are stâncă-n loc de inimă?
Ceea ce, inima i-a mișcat-o,
După cine plânge? a și întrebat-o,
Văduva-n doliu (că, a fost văduvă),
Așa i-a răspuns plângând, abatută:

7.
„Vai, băiete! nici să nu știi:
Azi i-am îngropat pe doi fii:
I-a ucis un ceh, pe plavul-n Dunăre,
Doamne, bagă-l-n iad, fără scăpare.ˮ
Mai mult nu a spus și asta fragmentat;
De plânsetul mare, glasul i s-a blocat;
Pe pământul negru a îngenuncheat,
Gemând, pe ambele cruci s-a aplecat. 

8.
A durat mult așa. Miklós a așteptat,
Ca, văduva cu plânsul, să fi îcetat;
A încetet, cel puțin, așa s-a părut:
Nu a plâns așa tare, un pic a tăcut.
Atunci, i-a spus: „Aud, precum aud,
Dar, nu înteleg femeii, necazul:
I-au ucis fiii, cine, de ce?
Pentru sânge: cine îi dă pedepse?ˮ

9.
S-a îndreptat, auzind aceste vorbe,
Stăpânindu-și durerea feroce;
Chipul ei, slab și palid a apărut,
Numai, ochii negri s-au văzut.
„Sânge pentru sânge, spui? Vai, nu e,
Care, durerea mea să-mi curme;
Am sufletul sterp, ca miriștea secă,
De unde, spicul e luat de seceră.ˮ

10.
Toldi spuse: „Lasă mata, cu jelire,
Că, cei doi viteji, nu învie:
Dar, așa să mă ajute Dumnezeu,
Că, îi voi răzbuna pe ceh, zău.
Dar, vă rog frumos (vedeți, nu în zadar),
Spuneți-mi totul, pe bune, s-am habar;
Și eu am acasă mamă văduvă,
Știu, cum să am milă de o mămucă.ˮ 

11.
Și femeia tristă, încurajată,
Deplânge istoria adevarată:
Pe plavul-n Dunăre, un ceh se dă mare,
Și are un noroc teribil, aparte;
Se laudă, își arată mușchii,
Și își bate joc de maghiarii:
Mulți s-au bătut până la moarte,
Văduve, orfani lăsându-și-n spate.

12.
Vitejii săi, ieri fuseră;
N-au avut pereche-n întinsa țară,
Așa băieți, n-au fost în zonă:
Și acum într-o tombă zac, împreună!
E de groază; nici n-apăru încă,
Care, pe acest ceh, să-l ia la trântă;
Deși, va fi pe plav de dimineață,
Cu multă blasfemie, vorbă trufașă.

13.
Miklós, înțelegând cauza la faptă,
Pe urmă, cu ea n-a avut treabă,
Salutând-o, ș-apoi, porni spre Pesta,
Dar, în drum, despre fapte mari cugeta.
Din stradă-n stradă a mers, în grabă mare,
Parcă el, bine le-ar și cunoaște,
Doar, haotic, a umblat haimana:
Pe piept pâinea, în spate casa.

Cântul 8
„..............Rege......................
Dacă, l-ar ține pe Miklós acasă, ar fi păcat.ˮ
Ilosvai

1.
Iar, Toldi György înțelept a cugetat,
(Ca, să nu mă încurc rău, la înșirat),
A gândit bine, cum zic, a pus la cale:
Cum, să fure averea de la frate.
Înainte de Miklós, a mers la Buda,
Ca, la regele, să-i sape gaura.
Și descălecând, s-a dus acolo, taman,
Așa ponegrind, pe băiatul sărman.

2.
„Maiestate! e amar pentru mine,
Ce am de raportat, ca obligație;
Amar, că sângele apă nu devine,
Cine a fost frate, frate se menține.ˮ
Aici a încetat și parc-ar plânge,
Cu o batistă, ochii parc-ar șterge;
Ochii fiind roșii de ștergere,
Dar, lacrimi n-a văzut nici regele.

3.
Iar, regele așa îi vorbea:
„N-am auzit, că frate ai avea,
De ce-n curte nicicând nu l-ai condus,
Nu l-ai prezentat, nu l-ai introdus?ˮ
Iar, György răspunse: „Oh, Maiestate!
Pentru mine e doliu și surpare,
Dar, ‒ˮ (și suspinase la acest adânc, dar),
„N-ar fi demn la al dumneavoastră har.ˮ

4.
„Miklós, la zece ani, ca băietan,
Când, ne-a murit tata, a rămas orfan,
Am vrut, să-i fiu, un tată surogat,
Și așa cum se cuvine, să-l fac ostaș;
Dar, bețiv, prost: fără bun simț și grosolan,
A rămas acasă, pentru golan, țăran;
Deși, a avut forță, destul de mare:
Dar, ce folos? dacă, stă în putoare.ˮ

5.
Regele a răspuns: „Eh, sigur e păcat,
Dar, ai greșit, că nu m-ai informat,
Spuseși, că posedă o forță mare:
Mă miră, totuși, la lupte nu sare.
Dar, ce a trecut, încă, nu-i de prisos,
Adu-l aci, să-l văd eu, te rog frumos,
Vezi, în școala mea, va fi format;
Dacă nu, atunci va fi bun d-un soldat.ˮ

6.
„Vă mulțumesc, mulțumesc Maiestate,
De fratele nedemn, așa cugetare,
Vai! e tardiv: s-a pierdut fratele,
O crimă premeditată comisese!
Vai! cu ce plângere, să vă necăjesc,
Mi-a omorât într-o zi pe un străjer…ˮ
Spuse György, și gemând, pe un sfânt s-aplecă;
Regele l-a privit, fața se-ntunecă.

7.
Fața regelui, de ce s-a-ntunecat,
Nu i-a zis lui György, dezinteresat;
Au tăcut mult, când, Maiestatea
Rege, așa a întrerupt liniștea:
„Mai există un mod de grațiere,
Adu-l pe băiat la Buda, repede:
Un ceh puternic, pe plavul în Dunăre,
Pe mulți-n duel, stă, să-i omoare.

8.
„Să vină fratele și cu el, să lupte:
Îl învinge, ori la tombă se duce,
Dacă, îl va învinge, va fi grațiat;
Dacă nu, va fi pedepsit pentru păcat.ˮ
Ăsta spuse regele; dar n-a fost vesel,
Chiar, suspinase inimos, fratele:
„Vai, pentru el e târziu de asta:
A plecat, pribegind în toată țara.

9.
„Unde a dispărut? plecând de acasă,
Luând rămas bun, doar de la poartă,
A dispărut, a plecat în pribegie;
E viu, ori mort? Dumnezeu știe.ˮ
Așa se văita György, plin de trădare,
Ei, cu trup și gânduri total false,
Arătându-și adevărata față,
Așa continuând vorba sa mârșavă:

10.
„După lume și lege, el e terminat,
Și eu îi moștenesc avuția:
Aș putea ocupa, aș lua de drept,
Dacă, așa aș dori, să și procedez.
Dar, unii sau alții ar spune,
Că, György vrea de la frate-su, să fure.
Iată! pe ăla l-a alungat-n lume,
Apoi, i-a intrat-n posesiune.

11.
„Doamne ferește, s-am așa avere,
Și s-aud dinspre lume defăimare!
Cine ar garanta că, nu mă va lovi,
Și pentru avuție, nu mă va zdrobi.
Asta nu doresc, nici nu e oportun,
Ci, la tronul tău, pe taburet depun:
Cel ce e demn, Înalțimea Ta știe,
De la rege, s-aibă, ca donație.ˮ

12.
Spuse Toldi György și adânc s-a aplecat;
Regele înțelegând, cum a judecat;
A ghicit bine dorința principală,
Ce, a urmat György, fără îndoială:
A solicitat scrisoare regală,
Că, de fratele, s-aibă siguranță,
Dacă, peste ani, ar primi grație,
Și ar dori înapoi pe moșie. 

13.
Alteța Sa Regală a zâmbit, nevrând,
Și așa l-a prins pe György, în propriul gând:
„Pe moșia fratelui, o iau,
Și tu ești cel demn, ție îți dau:
Ți-o dau, asta va fi condiția,
Ca, mâine pe ceh îl vei lichida,
Și vei fixa pe fort capul retezat:
Așa vei primi sigiliul regal.ˮ

14.
Toldi György a devenit roșu, ca un crab,
La lumina zilei văzând neclar, slab,
Se-nvârtiră-n jur chipuri cioplite,
Puțin i-a lipsit, să nu se leșine.
Și o adiere rece l-a cucerit,
Îi era frig, ba transpira: s-a albit,
Păli, nu i-a rămas atâta sânge,
Cât, măcar pentru un țânțar ar ajunge.

15.
Foarte târziu, cu vorbe agale,
Așa a răspuns la vorbele regale:
„Spun: de la frate nu-i doresc moșia,
Am renunțat, să nu-mi strângă inima.
Așa vorbise și pe rege salutase,
S-a dus acasă și de păr apucase,
Smulgându-și părul și lovind fruntea,
L-au pândit slugii: când e de legat. 

Cantul 9   
„Taurul zburdă, funia se rupsese…
Miklós o droaie de ficat primise.ˮ
Ilosvai

1.
Străzile Pestei strălucind în lună,
Multe coșuri sunt albe în lumină;
Șindrili pe case, se umilesc-n decor,
Acoperind și pereții caselor.
Ai crede: locuiesc în mansarde,
De asta au făcut mai înalte;
Acum, pereții la etaje se pun,
Cu acoperiș din nou reînceput.

2.
După un drum lung, frânt de oboseală,
S-a așezat Miklós, în drum, pe o bancă;
Umbla lume fină; dame, fete, domni,
Privind pe ei, simțindu-i anoști.
Și-a lăsat capul jos, de multă jale,
Că, în tolba goală n-are parale,
De patru zile a mâncat ciuperci,
Ce a găsit pe margini de poteci.

3.
Subit, o larmă, țipăt mare s-a creat:
E foc, potop sau fortul e atacat?
Nu-i incendiu, potop, nici dușman,
Dimpotrivă, e un fenomen inuman:
Pe strâmta stradă, un taur alergase,
Scăpând de la abator, din întâmplare;
Muge, urlă, mirosind dâra de sânge,
Ce, din urechi pe piept se prelinge.

4.
Măcelari, care încotro, fugiră,
În mână, câte o funie să-l prindă,
Până n-ajungeau la loc protejat,
Nici de dulăi, nu le-au păsat.
Deși, la pod șase dulăi lătrau,
I-au ațâțat pe toți la taur,
Care, au fugit, n-au fost leneși,
L-au și mușcat de garf și de urechi.

5.
Când, unul i-a sângerat urechea
Și a simțit în ureche durerea,
Mugiră teribil, chiar l-a scuturat,
Așa, de pe urechi, l-a și aruncat.
Au căzut dulăii, înrăiți,
Tare s-au lovit jos, lângă pereți,
Câte o bucată, dac-a rămas-n gură,
Și-au arătat colții din ură.

6.
Măcelarii strigau: „prinde-l, prinde-l!ˮ
Dar, taurul turbat, în cerc se-nvârtise,
Pe dulăul, ce de el s-apropiase,
L-a ajutat cu coarne, să zboare.
Unul ajungând în curtea vecină,
Altul, murind de coarne, prin belire,
Măcelarii, ce să facă, pesemne?
Pe dulăii morți, să-i îndemne.

7.
Însă, taurul, ca un vârtej fremătat,
Nu s-a uitat-n drum, nici-n lung, nici-n lat:
Atacând, ori-n față, ori din urmă,
Fugiră toți, de moarte sigură.
Țipă femeia, tare disperată;
Bărbații strigă: în față, în față!
Dar, curaj în față, nici unul n-are,
Ci, s-ar ascunde și-n gaura de șarpe.

8.
Dar, Toldi n-a fugit, doar, s-a ridicat,
Și pe taur, chiar-n stradă l-a așteptat.
„Ce vrei frate! ești nebun? nu vezi,
Pe taurul brutal drept spre tine venind?ˮ
Miklós l-a văzut, sigur, cum să nu-l vadă?
„Urlați voiˮ ‒ cu așa judecată,
Lăsând vorbele, lângă el să treacă,
C-a urmărit taurul, care atacă.

9.
Taurul pe Miklós, așa cum l-a zărit,
A răscolit praful și urât a mugit,
A împrăștiat pământul prin coarne,
Cum, la batoză pleava întoarce.
Totodată, pregătind-n forță la luptă
Lăsând în jos coarnele să-l împungă.
„Gata! moare! vai, vai!ˮ țipară
În Pesta, din fiecare fereastră.

10.
Nu deloc! bătând din picior în față,
A hăulit cu o voce înfernală:
Șocând pe taur, cu astfel de mișcare,
Și-ntr-o clipă l-a apucat de coarne,
Tocmai la abator, așa, l-a târât,
Unde, la măcelari a strigat urât,
Au și apărut după așteptare,
Cărând funii tari și pripoane.

11.
L-au și legat de o grindă groasă,
Cu cornul strâns de un picior din față;
Gloata s-a dispersat: măcelarii
Culcându-se în șopron-n bezna nopții.
Miklós s-a așezat într-un colț aparte,
Acolo vrând, să doarmă, la noapte;
Perna i-a fost un cap de stâlp în furcă,
Așternut i-a întins raza de lună.

12.
Totuși, măcelarii nu-l lăsară,
Tocmai-n șopron să se odihnească,
Aruncând o bucată de ficat, lui,
Și spunând, „du-te la mama dracului.ˮ
„La sute de vieți, ar fi o primă,
Că, la salvator se aruncă o milă ‒ˮ
Așa gândind și ficatul jos a lăsat,
La un dulău flămând i-a aruncat. 

13.
 Apoi a mers pe stradă. Șușotise
Cineva: „e, cel ce, de coarne-l prinse,ˮ
Ici-colo a văzut câte o față,
Retrăgându-se din geam și poartă.
Apoi, s-a închis tabla de la geam,
Și scrâșnit de cheie se auzea,
Apoi, liniște fu, rece și aspră;
„Euˮ zise Toldi, „unde, să am vatră?ˮ

14.
Câte lucruri și-a adus aminte!
Chipul mamei, plutise înainte,
Când, fu la ea, de un rămas bun scurtat,
Îl strânse, iar pe obraz l-a sărutat.
Și atunci, a fost o noapte lină,
Și atunci, avea un clar de lună,
Și atunci, el a fost scos din toate,
Fără un loc de odihnă la noapte.

15.
Apoi, pe chipul mamei l-a lăsat,
Cu gândul, rapid, la văduvă a zburat,
Cum, a plâns pe cruce, cu măini strânse,
Pe fiii, cehul crud, îi ucise.
I-a venit-n minte promisiunea:
„Oh, a lupta cu el, cum voi putea?
Unde am scutul, sabia și armura?
Acceptă gigantul ceh cu mine lupta? 

16.
„Oh, campionul ceh, ce sunt eu lui,
Va râde de mine, mă va disprețui,
Sau, nu mă lasă aproape, măcar,
„La o parte jegosuleˮ spun, când apar.
 S-a descurajat Miklós la astfel de gând,
A umblat agale pe stradă, suspinând,
S-a oprit, aruncând în jos privirea,
Parcă, sub picioare vede ceva.

17.
Ridicându-și ochii, s-a activat,
S-ar crede, că fuge, așa a demarat,
A mers, a mers drept-n cimitir, la groapă,
Chiar, unde văduva a fost lăsată.
E ușor de ghicit și cu ce scopuri:
Flăcăii avură arme, armuri;
„Le iauˮ spuse, și se bucurase:
Vai! și bucuria îl părăsise.

18.
Printre morminte, alandala a umblat,
Dar, nu s-a dat măcar, d-un suflet blestemat:
Unde s-o caute casa cu văduvă?
Budapesta, mii de inși ocupă.
Văzând în zadar orice încercare,
A fost degeaba legământul mare;
E un joc inutil, jurământul său,
Jucând cu el soarta, copilul rău. 

19.
Căci, cei vii nu l-au găzduit,
În lumea morților s-a adapostit;
De rouă, mormântul a fost reavăn,
Stropi din cer, pentru cei din groapă.
S-a uitat sus, la Calea Lactee;
La pribegie s-a gândit cu durere;
Ca, pasărea cu o frică imensă,
Așa și speranța-n inima veștedă.

Cântul 10
„Mama, pe argatul lui György îl rugă,
Dacă, Miklós va avea nevoie,
Pâine de secară să-i dea.ˮ
Ilosvai

1.
Când speranța, la nefericitul treaz
Și-a pierdut credibilitatea,
Un somn promițător îi va trimite,
Cu asta îndulcindu-l în sărăcie.
Miklós în vis a obținut victorie
Și de la rege, pentru păcat, grație;
În mână strălucind perlele armei,
Lacrimi de vrajă-n ochii mamei.

2.
La tropotul cailor: visul a zburat,
În clar de lună, Toldi, grabnic s-a sculat,
Nu-i nevoie departe a privi,
Călărețul a mers pe lângă cimitir.
Și cine a fost el? Nici n-ar fi crezut,
Când, pe bătrânul Bence l-a recunoscut:
„Hei! cine-i? Bence, tu ești, frate?
Doamne! ce noroc am! nu se poate!ˮ

3.
Ce să spună argatul de onoare,
Că, nu-i Bence, ci cutare, cutare,
Pe când, Miklós de pe cal l-a descălecat,
Și obrazul prafuit i-a sărutat!
Dar, Bence n-a înțeles din asta nimic,
Doar că, a scăpat din tombă un spirit;
Dar, Miklós, îndelung tot i-a explicat,
Până când, a priceput ce s-a întâmplat.

4.
Apoi, când i s-a luminat mintea,
Nu uită până vine moartea;
Nu va uita niciodată omul,
Cum își tremura de frică tot corpul;
Ce văzu, îi ajunge până-n veci;
Pipăind oasele, dacă-s întregi;
Au curs lacrimi din ochii lui,
Ca aversa din norii Domnului.

5.
Bucuria și jalba, cam mult a durat,
A povestit Miklós, ce i s-a întâmplat,
Doar, n-a vorbit el, fără încetare:
S-a interesat de mama sa, ce are.
Cum se simte mama? cumva e bolnavă?
După fiul pierdut e întristată?
La ea stă celălat, ce hram poartă?
Vai! și cu ea, rău se comportă?

6.
Dar, Bence i-a dat lui de înțeles,
Că, pentru mama, să nu se întristeze,
Nici György n-o deranjează, a plecat,
Și inima de jale, nu i s-a crăpat;
Doar, pe Miklós vrea, mort-copt, să-l vadă,
Chiar, căutându-l în lumea largă,
Și a promis, că oricum îl găsește,
Dacă, cincizeci de mile va merge.

7.
„Nu de alta m-a pus-n drum, chiar pe mine,
Să te caut, Miklós, tocmai pe tine,
Ca, să-ți fiu argatul tău fidel,
S-am grijă de nevoile tale, nițel.
Oriunde, să-ți fiu bun partener,
Să te ajut, dac-ai avea probleme…ˮ
Asta spusese Bence, și încă multe!
Cine ar pune-n versuri pe toate!

8.
Hotărî, că vor rămâne de înnoptat;
Bence, pentru cal, ovăzul i-a lăsat,
Și pita, ce avu lângă ciochină,
De așa ceva, Bence a avut grijă;
Și tolba pe ciochină se atârna,
Bence și-a băgat până în cot, mâna;
Scotocind acolo, și spuse: „Iată;
Ia, frate, ai o pitișoară.

9.
„Asta, de mamucă, ție e trimisă,
Tot de ea frământată și prăjită,
Și mi-a poruncit, neînduplecată,
Ca, să-ți dau ție, netăiată.ˮ
Și i-a dat, cu cuțitul laolaltă;
Începu Miklós, s-o taie de-ndată:
Dar, pita nu s-a despărțit în două,
Ci, s-a rupt lama, care n-a fost îngustă.

10.
Bătrânul s-a mirat: „Ei, cum naiba
A uscat-o așa vântul în desaga!ˮ
A privit lama: unde, cum s-ar potrivi,
Gândind: ce bine ar fi, dacă s-ar lipi.
Dar, Miklós nu a rămas fără speranță,
Că, va muri cu pâinea în față:
A rupt pâinea fără ezitare,
Iată, o bucată de fier cade.

11.
Bence, s-a aplecat, de jos să-l ridice:
Fier a fost, dar o micuță cutie,
Deschise ușor, n-a fost încuiată,
Ce văzu, a rămas cu gura căscată:
Plină cu aur bătut, bucăți multe,
De când respiră pe această lume,
(Deși, și-a mâncat mălaiul, bine)
Și nu văzuse atât aur, susține. 

12.
Și Miklós nu s-a bucurat de tezaur?
Ba da, n-a avut nicicând atât aur,
A țopăit teribil de bucurie,
Ziua de mâine având în minte:
Cum își va cumpăra arme, țoale!
Cum îi ia capul la ceh, oare!
Cum așa și dincolo? ‒ Câte trec prin cap,
Câte lucruri frumoase a visat!

13.
Iar, după ce s-au bucurat nespus,
De numărat aur pe mormânt s-au pus;
Toldi numărând bucată cu bucată,
Și Bence ținându-i palma uscată.
După care, spune: „No, tu, palmă de moș!
Așa, n-ai avut din moși-strămoși.
Dar, ce tot vorbesc, ce-mi scapă din gură ‒ˮ
„Nu, deloc, e rotund: a ajuns la sută.

14.
„Tu, frate Bence, acum, ia ascultă:
Pune-i bine, sunt nouășnouă;
Pe ultimul bănuț las la îndemână:
Acum, bem ceva, că totul mă încântă.ˮ
Argatul fidel tot s-ar fi împotrivit,
Dacă, plosca lângă șa, nu s-ar fi golit:
De rouă, e umedă din afară,
Dar, în interior, chiar foc scapără. 

15.
Nu a trebuit să meargă departe;
Au găsit o tavernă aproape:
Care, a fost un birt murdar și peticit,
Pe șesul din Hortobágy s-ar fi potrivit.
În față, cu o crăcană însetată,
Unde Bence legă calul cu povară;
Toldi a intrat: a fost beznă în casă,
Lovindu-și capul de cosoroabă.

16.
„Hei, hangiu! unde ești? Maică!
Dormi, sau ai murit? n-ai lampă?ˮ
„Nu dorm, (pe cine îmi aduce vântul?),
Ai fitil: și-n cupă or oca vinul?
Nu-mi trebuie-n oca, nici-n cupă,
Nici un strop, sau adu-mi o cană!ˮ
Hm, așa a mormăit la asta, hangiul,
Gândindu-se: mi-a venit bețivanul.

17.
Între timp, Bence aduse săculețul:
Lui Miklós i-a plăcut dumicatul,
A mâncat cu spor, abia înghițea,
Acuma, nici trei nu-l ajungea.
Când, i-a adus și cana cea mare,
Ca și la lupte, în grabă s-apucase;
Bând jumate din cele cinci ocale;
Bence spuse: „Dumnezeule! e jale.ˮ 

18.
„Face rău or nu, problema e alta,
Câtuși de puțin, n-ar fi treaba ta;
Când ești vesel, mintea e povară;
S-o îngropăm azi, bea tu, iată!ˮ
Apoi, i-a dat lui Bence vasul:
Îi tremura mâna la moșneagul,
Nici n-a vrut să bea mult deodată;
Fiecare dușcă a fost numărată.

19.
Cât se petrecea la masa suspusă,
Lângă cuptor țambalul deja răsună:
Țambalagiu-n văgăună zăcea,
S-a trezit la forfotă, deja dormea.
Miklós și-a luat în mână paharul,
Și s-a dus bucuros la mijloc, cu vasul:
Bea și dansa: să crape cerul, zău,
Bence spuse: „Vinul, îți face rău.ˮ

20.
„Face rău or nu, hai! nu-mi pasă!ˮ ‒
Și a golit-o de tot bătrâna cană,
„Să-ți fie trist calul, are cap mare;
De ani buni, n-avu chef așa tare.
Aci oca, hangiu! la moșu' cana!
Cana e grea: îi tremură mâna.ˮ
Spuse așa, ca hangiul să audă:
Bence din oca băuse cu măsură. 

21.
„Haide! cu pomana jalei, destul;
E somnoros hangiul: să-i bem vinul!
Bea, țambalule, torn pe tine-n grabă.ˮ
„Hei, în mine, altfel mi-e greață.ˮ
„Din vinul tău, pe gratis! hangiule!
Fă-te că bei.ˮ „Nu-i păcat, Domnule?ˮ
„Dac-atât beți,ˮ spuse Miklós, „iacă:
Restul va fi băut de pământ: iată!ˮ

22.
Vărsase vinul pe podina casei:
Bence scuturându-și capul, cu: „ei!ˮ
Iar, Miklós neîncetat, strașnic dansa,
Lovind-o cu capul și cosoroaba.
De voioșie hăulind îndelung,
Băuse, dansase: iar băuse mult;
Dar, bătrânul își ținea măsura:
Vinul din oca ușurel se consuma.

23.
Odată pe Miklós nu-l mai ceartă;
Capul îngreunat, l-a tras spre laviță,
S-a învârtit în față cuptorul moțat,
A fost așa slăbit, că s-a și răsturnat.
Și Miklós s-a săturat de chefuire,
Lăsând capul pe brațele puternice:
(Avea brațele cu vase umflate)
Așa adormise băiatul mare. 

Cântul 11
„Azi va muri aci, din noi, unu’,
Nu trebuie vas pentru un cadavru.ˮ
Ilosvai

1.
S-a-mbrăcat răsăritul-n manta roșie,
Și a acoperit din cer o fâșie,
Dar, n-a fost-n catifea așa mofturos,
Să nu se uite-n hanul sărăcios.
S-a uitat printr-o fereastră spartă,
L-a văzut pe țambalagiu pe bancă,
Și afară vede doar pe argatul,
Ocupându-se cu bunul Rigó, calul.

2.
Apoi, pe Buda, Pesta le luase,
Privindu-se-n apa Dunării late:
Spuma Dunării parcă s-a înroșit,
Înspre mijloc, o barcă maro a plutit.
În ea, Toldi a fost, în persoană,
Lopata lăsând, îndelung, urmă-n apă;
Parc-au căzut stropi de ploaie,
Din aversă de coralieră roșie.

3.
Toldi trecând repede prin apa mare,
A acostat barca-n cealaltă parte,
A coborât din ea, mergând iute,
Ce îi trebuia, să-și caute:
Armă aurită și îmbrăcăminte,
Și pentru calul Rigó, harnașamente,
Pe care i-a adus fidelul argat,
Că, ăsta a fost armăsarul adorat.

4.
Ce a vrut: scut mare, frumos, a cumpărat;
Croitorul pe dolman, loc gol n-a lăsat,
Ceaprazul aurit învelind totul;
Coif, zelar, cu șapte țepi topuzul,
Fuște, lance și tot feluri de arme,
Ce, la Buda, primul fierar le bate;
Armament aurit, spoit, cu franjuri,
N-am ce spune: niscai cumpărături.

5.
Cum a ajuns la birt, s-a îmbrăcat frumos,
Buzduganul învârtind cu mâna, fălos,
Cum a apărut pe boltă soarele,
A admirat pe băiat, straiele.
Nici Rigó n-a mai fost calul mânjit,
De noroi și de praf la gri zugrăvit,
Ci, negru închis, la fel, ca un cărăbuș,
Părul, pentru raze fiind un lunecuș.

6.
Când au pus pe el și hamul dichisit,
S-a potrivit pe el, a lucit, a sclipit!
Când l-a și încălecat Toldi, stăpânul,
S-a uitat-n jur și a început dansul.
Și „ups!ˮ ca, viscolul, ce s-a dezlănțuit,
Calul cu Toldi a fugit nedomolit;
Bence cu ochii-n lacrimi l-a urmat;
Plângea, că nici rămas bun n-a luat.

7.
Dar, ce s-a întâmplat pe malul din Buda?
Vă povestesc, dacă mă veți asculta.
Acolo, cortul regelui stătuse;
Cu prelată albastră, pură mătase;
De unde, ca pumnul (nu spun mai mare),
S-atârnau jur-împrejur pompoane:
Asta s-a văzut din depărtare, deși,
Stătuseră multe corturi domnești.

8.
Cu jilțuri scumpe, bine tapițate,
Catifelate și cu aur brodate,
Ce au stat în cort, bine rânduite,
Mai bine nu pot fi închipuite.
A stat și un scaun vechi înpre mijloc,
Decorat prin geme, apărând lucios,
Gheara mare din aur, jos înfiptă,
La fel cu catifea acoperită.

9.
Și printre corturi balustrade puse,
Unde omul de rând nici nu trecuse;
Afară străjeri, mulțimi întinse,
Pe corturi goale nu le cuprinse.
Până la mal s-a întins acest coridor,
Cu un spațiu imens în interior,
Ce ajungea și pentru târg de vite,
Dacă, pe vite le-ar lăsa să intre. 

10.
Pe mal o flamură mare ridicată,
De catarg o barcă pestriță legată;
Pe malul din Pesta, de asemenea,
Flamură sus, pe apă barcă stătea.
Drum larg e apa: oamenii-s gardul;
În mijloc, cu o insulă de-a lungul,
Insulă ucigașă: de șapte zile
E lipitoare, cu sânge trăise.

11.
Deodată, dinspre Buda, vine cehul,
Pe un cal, ce dansa, dincolo de gardul;
Înjură urât, ponegrind pe unguri:
Că, nu e unul, să lupte pe prunduri.
Dar iată, dinspre Pesta, deodată,
Se va isca o zarvă și o groază:
Pe un cal negru, un stingher apăruse,
Galopând înspre flamură, vrând să lupte.

12.
Vizierul căștii jos îl lăsase,
Pe vârf o pană albă flutură-n spate;
Toldi (că, de fapt el a fost) a scos pana,
Apărură vitejii de la garda,
Vâslind cu pană, așa fiind regula,
La campionul ceh, pe malul din Buda;
El având roșie, s-a făcut și schimbul:
Chemare la luptă, ăsta e semnalul. 

13.
S-au dus-n cetate mulți mesageri.
A venit regele, mulți demnitari,
Cei doi campioni au pornit
Simultan spre ostrov, cum au și sosit.
Miklós, cum a călcat pe insula largă,
A împins barca în Dunărea lată:
Parc-ar patina, pe spumă s-aluneca,
S-a lovit cu botul de malul din Pesta.

14.
Cehul s-a interesat: de comportare,
Că, a dat drumul bărcii pe Dunăre?
„Nu de alta omuleˮ Miklós răspunse,
„Doar pentru un om, o barcă ajunge:
Unul din noi, azi va muri, parcă,
Nu are nevoie mortul de barcă.ˮ
Spuse el, cu mâini împreunate,
Rugându-se la Domnul, cu ardoare.

15.
Și spuse: „Dă-mi mâna! viteazule:
Că, nu ne-am jignit nicicând, omule;
Ai o oră, dac-ai suparare,
Și cine nu te iartă, la moarte?ˮ
Cehul dând mâna în mănușă de fier,
Vrând, a zdrobi lui Miklós mâinile;
Dar Miklós, dorința i-a anticipat,
Și i-a întâmpinat prietenia. 

16.
Și-a adunat Toldi forța sa crudă,
Strângând mâna cehului să-i rupă;
S-a muiat mănușa și s-au turtit,
Degetele cehului s-au plesnit.
Ca-n primavară, la capăt de iarnă,
Când picură țurțurii pe strașină:
Așa a țâșnit sângele din degete.
Îngrozindu-l pe ceh, cu a sa putere.

17.
Apoi, Toldi cu mâna îl apucă,
Smucindu-l pe ceh, cu o forță nebună,
Îi trosnea, se înmuia corpul;
Așa s-a implorat în genunchi cehul:
„Te rog fiule! nu doresc moartea,
Ți-l dau, iată, averea mea,
Avuția celor doișpe ostași,
Cu mine inclusiv, pe toți rândași.ˮ

18.
Inima lui accepta cererea,
„Fieˮ a răspuns, „iau averea,
Dar, nicidecum pentru mine vreau,
Ci, mamei celor doi îi dau.
Acum, îti las viața, ca pomană.
Dar, să-mi promiți, jurând de îndată:
Nici dacă, țara ta va fi sub apă,
Nu pui piciorul-n țara noastră.ˮ 

19.
Gigantul a promis totul de teamă,
Și au pornit împăcați spre barcă:
Dar odată, cehul însuflețit tare,
Îl lovește perfid, pe Toldi, din spate.
Noroc, că Toldi în luciu de apă,
Observând, a parat sabia trufașă.
S-a aplecat cehul: „Iertare! milă!ˮ
„Du-te la Domnul: ai cale deschisă.ˮ

20.
Prin sabie cu intenție perfidă,
I-a dat lui iertare veșnică.
I-a despărțit pe loc capul de corpul,
Sabia purtând sânge da la stăpânul.
Toldi ridică cu sabia trofeul,
Pe maluri s-aud voci de tot felul:
Aplaudă, strigă, flutură drapele;
Munții din Buda trimit răsunete.

Cântul 12
„Regele în ordinul său îl alese,
Și pentru doișpe cai rentă dăduse.ˮ
Ilosvai

1.
Când, Toldi Miklós pe campion îl prinse,
Care de frică, în genunchi căzuse,
S-a bucurat enorm de mult, măreția,
Din cauza bucuriei, lăcrima,
Așa vorbind domnilor de însoțire:
„Cred că, cehul nu va lupta și mâine;
Și-a găsit omul, care îl învață:
Cum să ne-njure și să ne jignească.

2.
Dar, cine e titanul? György, ai habar?
Cine știe? Că, nu-mi dau seama;
N-am un viteaz în țară, oriunde,
Pe care să-l nu cunosc și după nume:
Dar, așa forță, ce are viteazul,
N-am văzut încă-n brațe, la niciunul;
Mă tem, că nu-i maghiar, n-ar fi bine,
Dacă stima asta, altul ar obține.

3.
„De altfel, să fie maghiar or german,
De mare pacoste va scăpa pe neam;
Va primi de la mine premiul bogat,
De la fratele lui György vom acorda.ˮ
Toldi György auzind s-a cam încremenit,
S-a uitat în jur, cine a auzit?
Și domnii de acolo șușotiră:
Că, are frate ucigaș, se bucură.

4.
 Astfel, când Miklós pe ceh l-a decapitat,
Și pe capul cu sabie a ridicat,
Regele poruncise ca, să meargă,
Doișpe viteji după el, îndată.
S-au dus cu un steag frumos, pe navă,
Și l-au adus pe Toldi cu paradă.
Regele spuse: „Omule! dă jos casca,
Spune-mi numele, să-ți văd și fața.ˮ

5.
La alteță, în genunchi se lăsase,
Și începu Miklós: „Oh, Maiestate!
Doar un fugar sunt, nu-s campion eu,
Cum sunt fugar, știe doar, Dumnezeu.
Nici nu știu, cum am ajuns ucigaș,
Și cum m-a alungat fratele pătimaș:
Iar eu, am venit, să mă predau,
Grația or osânda să-mi iau.ˮ

6.
Așa curajos vorbi Miklós la rege,
Mișcând la cască capacul cu zăbrele:
Avea mutra și pală și roșie,
Că, pe ea fu jale și bucurie.
Regele surprins, ce obraz tânăr are,
Prietenos, i-a pus o întrebare:
„Ești fiul lui Toldi Lőrinc, parcă?ˮ
Miklós afirmativ dă din cap, da, încă.

7.
Apoi, regele s-adresa domnilor,
Și a ținut, așa o cuvântare lor:
Domnilor! viteji! ia ascultați,
Ce veți auzi, bine cugetați:
Băiatul, lui György, îi e frate,
Dar, el îi pune bețe în roate,
Cum să-l excludă pe el din moștenire,
Să-l scoată din propria familie.

8.
„Îi cunosc farsa, i-am dat de capăt;
Și de asta îi spun direct, în față:
Că, pe fratele orfan țăran l-a lăsat,
Bănuindu-i forța, l-a invidiat,
De frica brațului Miklós, puternic,
Ce lăsa nimbul lui în întuneric;
Căci ‒ știe sufletul său cel perfid,
De ce nu l-a educat după rang, merit.

9.
„Știu că, dăunezi, el l-a provocat,
Și așa a fost lovit un anost ostaș;
Au declarat slugii, pentru frate,
Cum a organizat o vânătoare.
Nu-i așa Toldi György? ba da, așa e!
Regele doar știe, cine ce face?
De frate să spui atâta ocară,
Care singur, mult a reușit, să facă!ˮ

10.
Cuvântul fiind urmat de aplauze,
La rege, atâta înțelepciune:
György, și-a lăsat capul jos, de necinste,
Doar că, n-a intrat-n pământ de rușine.
Regele, acum, la Miklós s-uitase.
Bătându-i umărul cu îndurare;
Spunând blând: „Viteazule, ridică-te:
Te vându fratele, să nu se repete. 

11.
„Pe pământ, de la mine ai grație;
Roagă-l pe Domnul, să-ți dea și el;
Să trăiești în pace pe obcină,
N-a mai fost la gazdă așa vrednică.
Și ca să n-ai cu vecinul belea,
Iată, fratele îți dă partea:
Frate renegat! e logic? nu-i așa?
Că, lui i-ai promis partea ta?ˮ

12.
György, ochii la regele își holba,
Dar, n-a avut curaj să-i fie contra!
Că-i fulgerau ochii, pe frunte,
Regele avea supărări crunte.
„Ei, bineˮ, spuse el, da, e răspunsul?
Ei, bine! Dai azi testamentul;
Acum, după ce astfel te-am încercat,
Îți spun: de la curte ești alungat.ˮ

13.
Acum, a vorbit Miklós: „Maiestate!
Nu-mi doresc, de loc, moșia de frate;
Nu mai vreau nici pe a mea,
Să-i fie inima plină cu ea;
Un singur lucru vă cer Maiestate:
Să mă luați, ca soldat în oaste;
Domnul e mare: sabia mă ajută,
Ca să rămân pe calea cea bună.ˮ 

14.
Răspunse regele: „Nu fi așa copil;
Cum să te iau, ca soldat înjosit?
Te iau lângă mine, în dietă
Și ai pentru doișpe cai, rentă.ˮ
Și-a desfăcut, cât timp încă vorbise,
De la brâu, o arămită sabie:
Argint decorul, plăsea din aur e,
Dând lui Toldi și-i spuse: „Na, pune!ˮ

15.
Nu putea să-i spună, să-i dea,
Ce i-ar fi sporit așa plăcerea,
Pe bani, pe avere nici n-ar schimba:
Chiar, ce avu Darius, e nimica.
De asta a vrut să-i mulțumească,
Dar, graiul onest n-a vrut să apară,
Regele, pentru asta, n-a fost supărat,
Știa limba sufletului izolat.

16.
Ca să-i fie completă plăcerea,
Să se împlinească tot ce dorea,
Parcă ar începe, iarăși visul,
O vede pe mama, venind dinspre gardul.
A uitat totul, spre ea fugise,
Chiar-n armură, în brațe o luase,
Au tăcut, n-a plâns, n-a râs niciunul,
A plâns în spate, doar Bence, bătrânul. 

17.
În fine, ce avură-n suflet, alintul,
S-a descătușat de povară, ca norul,
Au și plâns cu lacrimi abundente,
Pe când doamna Toldi îi spusese:
„Din sufletul meu, oh, inimă dragă,
Bine, că te mai văd, încă o dată;
Ce frumos ești! tocmai, ca soldatul!
Nici Dumnezeu nu te-a vrut altul.ˮ

18.
Miklós spuse: „N-am prezis, că în viitor,
Odată ș-odată voi fi campion?
Dar, n-am devenit-n urma norocului,
Îi mulțumesc de harul Domnului.
Cu Toldi György adresele le vom muta,
El la Nagyfalu, noi aici vom sta:
Cândva, poate va fi mai duios;
Până la tombă nu va fi invidios.ˮ

*
19.
Bravul pe mama așa o îndrăgea,
Nu i-a pișcat inima dragostea;
N-avu raport lung cu vreo femeie,
Nu s-a vârât nici în căsătorie.
Într-un viteaz strașnic se deșteaptă,
Ca spicul a căzut dușmanul în față,
A apărat pe cel slab, pe rege, țara;
De faptele sale un poem a narat.

20.
Nimeni nu s-ar fi pus cu mâniosul,
Dar, i-a dat cămașa la prietenul,
Dacă nu izbiră țara dușmanii,
A chefuit bucuros cu ortacii.
N-a lăsat avere, pământ și tezaur,
Nici copii certându-se pe aur:
Ce pentru boii e o reverie,
Faima sa persistă în veșnicie.

(1846)

Csata Ernő