Bessenyei György: György Bessenyei zu sich selbst (Bessenyei György magához Német nyelven)

Ki vagyok? mi vagyok? merrül s mibül jöttem?

Hol voltam? s hogy esett hogy világra lettem?

Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok,

S lélek, melynek útján szüntelenül halok.

Létemet táplálván testemet emésztem,

Élni törekedem, s életemet vesztem.

Gyötrelmek közt vigad szivem a veremben,

Fájdalommal öröm így laknak szivemben.

Halandó sorsomat ekként ha szemlélem

Benne szabadságom rabságával lelem.

Hányszor kell érezni változásaimat?

S hogy kerülhettem el hányattatásimat?

A történeteknek veszélyes tengerén;

Egy kis tűz vezérel, hogy futhassak térjén;

Ennek világánál sok oly kőszálakat

Kerülök, hol mások lelték halálokat.

Nézek, gondolkodom, bújdosok, remélek,

Járok, ülök, mozgok, s nem tudom hogy élek.

Testemben hánykódik, valamely valóság;

Lélek, elme, tűz, ész, milyen világosság!

Nem tudom érteni; formája sem színe

Nincsen, melybe létem valamit meghinne.

De mégis jól érzem küszködő munkáit,

Nem győzvén csudálni kiterjedt csatáit;

Örökös élettel biztatgat létembe

Ámbár raboskodik fájdalmas testembe.

Így az Ég, föld között szüntelen hánykodva

Nyögök, s majd nevetek élvén sóhajtozva.

Felettem kékellik az Égnek térsége,

Reng alattam gyakran e földnek mélysége,

Örökkévalóság kiáltja lelkemet,

De halál árnyéka fedezi testemet.

Érzékenységimnek rabságában vagyok

S mindenkor ezeknek kezek közt maradok.

Minden semmivé lész, látom e világban,

S elmúlok magam is, jól érzem, vóltomban.

Csak az Isten maga örökös igazság

Többi mind senyvedés, árnyék s múlandóság.

Wer bin ich? Was ich bin? Woher bin gekommen?

Wo war ich? Wie kam es? Und war ich willkommen?

Ich fühle, ich denke, ich kämpfe, ich bin müde,

habe eine Seele mit stetem Etüde.

Mein Wesen ernährte, gräme ich mich selber,

versuchend zu leben, verliere mein Leben.

Inmitten der Qualen freut mein Herz im Grube,

so lebt Schmerz mit Freude in meiner Herzstube.

So sehend mein Schicksal, ein sterbliches Wesen,

habe eine Freiheit Sklave ohne Spesen.

Wie oft sollte meine Veränderung spüren?

Wie könnte vermeiden, dass mich zu erküren?

Auf den gefährlichen Geschichten des Meeres;

ein kleines Feuer führt, im Feld ohne Kermes;

es gibt viele Steine, welche ich vermeide,

ich meide die Orte, an den Todes Heide.

Ich schaue, ich denke, ich verstecke, hoffe,

ich gehe, ich sitze, bewege und poche.

Mein Körper wälzt, dreht sich eine Art von Wahrheit;

Seele, Geist und Feuer, jetzt sind die Wirklichkeit!

Kann es nicht verstehen; weder Form noch Farbe,

es gibt nichts, woran ich, glaubte ohne Narbe.

Doch ich hab’ ein gutes Gefühl beim Arbeiten,

kann nicht genug wundern, dass ewiges Streiten;

Ermutigt mein Dasein mit ewigem Leben,

doch in meinen Körper ist ewig gefangen.

So schwankte er ständig zwischen Himmel, ‘d Erde,

ich stöhne und lache dann ohne Beschwerde.

Über mir ist das All immer noch Himmelsblau

in Tiefe der Erde bebt es oft wie Erdbau,

die Ewigkeit schreit laut um, ruft jetzt meine Seele,

doch der Todesschatten bedeckt meinen Körper.

Ich bin doch ein Sklave von meinem Verpfänden,

und ich bleibe immer zwischen ihren Händen.

Alles wird zu nichts sein, das sehe ich in Welt,

und vergesse mich selbst und weiss, ich bin im Recht.

Nur der Herr Gott ist selbst die ewige Wahrheit,

und alles ist Verfall, Schatten, Vergänglichkeit.