Hervay Gizella: In the universal language of poverty (A nyomor nemzetközi nyelvén Angol nyelven)

Először láttam azt a kék lavórt s alatta az állványt,
a zománc lepattogzott az égről,
s a lavór alatt az állvány megszólalt
a nyomor nemzetközi nyelvén:
"szomorú kék lavórban mosta a ruhát,
pattogott az égről a zománc,
felhő-fehér lett, kiöblíti,
végtelen jajgatásra teríti
ronggyá mosott áhítatát."
Nekem még anyanyelvem ez a nyelv.
Ha lehunyom szemem,
zsákok dőlnek egymásra kopott állomásokon,
napok dőlnek egymásra fáradtan,
karok hullnak súlyosan a térdre,
tenyerek nyílnak ki lassan,
s álmodnak a duzzadt ujjperecek.
Sehol se vagyok annyira otthonos,
mint a fáradtság mozdulatai között,
a lezuhanó hétköznapok súlya alatt.

Ki kérdezi még, hogy mért fordulok féktelen mozdulattal
mindig arra, ahol új szavak sejlenek fel,
gyenge fényük villámlik szememben.

A nyomor nemzetközi nyelve
majd érthetetlenné válik; és végre
értelmetlenné verseim.
A szavak súlya nem zuhan rád,
a szépség tenyere kinyílik,
s álmodnak a karcsú ujjperecek.
Sehol se vagyok annyira otthonos,
mint a féktelen mozdulatok között,
a felszálló hétköznapok mámorában.

My first time seeing that wash basin up on that rack,
chrome flaking off the dome of the sky,
the rack under the wash basin spoke up
in the universal language of poverty:
“washed the clothes in that sad blue basin,
chrome chipping off the sky,
turned cloud-white, she rinses,
amidst endless wails she lays out
her ragged, worn-out devotion.”
This language is my mother tongue.
If I close my eyes,
bags topple over in weather-beaten stations,
tired days topple over themselves,
arms land heavily atop knees,
palms open slowly,
swollen phalanges daydream.
Nowhere do I feel more at home
than amidst the mechanics of exhaustion,
under the weight of plummeting weekdays.

Who asks, still, why I turn with unrestrained movement
always toward where I hear new words emanate,
their faint glimmer sparkling in my eyes.

The universal language of poverty will
tend toward the incomprehensible; as will
my poems, at last become incoherent.
The weight of words do not topple over you,
palms of beauty open skyward,
graceful phalanges daydream.
Nowhere do I feel more at home
than amidst unrestrained movements,
in the extasy of wafting weekdays.