Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

József Attila: La periferia orașului (A város peremén Román nyelven)

József Attila portréja

A város peremén (Magyar)

A város peremén, ahol élek,

beomló alkonyokon

mint pici denevérek, puha

szárnyakon száll a korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.

 

Lelkünkre így ül ez a kor.

És mint nehéz esők

vastag rongyai mosogatják

a csorba pléhtetőt -

hiába törli a bú szivünkről

a rákövesedőt.

 

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.

Uj nép, másfajta raj.

Másként ejtjük a szót, fejünkön

másként tapad a haj.

Nem isten, nem is az ész, hanem

a szén, vas és olaj,

 

a való anyag teremtett minket

e szörnyű társadalom

öntőformáiba löttyintve

forrón és szilajon,

hogy helyt álljunk az emberiségért

az örök talajon.

 

Papok, katonák, polgárok után

igy lettünk végre mi hű

meghallói a törvényeknek;

minden emberi mű

értelme ezért búg mibennünk,

mint a mélyhegedű.

 

Elpusztíthatatlant annyian,

mióta kialakult

naprendszerünk, nem pusztítottak

eddig, bár sok a mult:

szállásainkon éhinség, fegyver,

vakhit és kolera dúlt.

 

Győzni fogó még annyira

meg nem aláztatott,

amennyire a csillagok alatt

ti megaláztatok:

a földre sütöttük szemünk. Kinyilt

a földbe zárt titok.

 

Csak nézzétek, a drága jószág

hogy elvadult, a gép!

Törékeny falvak reccsennek össze,

mint tócsán gyönge jég,

városok vakolata omlik,

ha szökken; s döng az ég.

 

Ki inti le - talán a földesúr? -

a juhász vad ebét?

Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk

nevelkedett a gép.

Kezes állat. No, szóljatok rá!

Mi tudjuk a nevét.

 

És látjuk már, hogy nemsoká

mind térdre omlotok

s imádkoztok hozzá, ki pusztán

a tulajdonotok.

De ő csak ahhoz húz, ki néki

enni maga adott...

 

Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,

az anyag gyermekei.

Emeljétek föl szivünket! Azé,

aki fölemeli.

Ilyen erős csak az lehet,

ki velünk van teli.

 

Föl a szívvel, az üzemek fölé!

Ily kormos, nagy szivet

az látott-hallott, ki napot látott

füstjében fulladni meg,

ki lüktetését hallotta a föld

sok tárnás mélyeinek!

 

Föl, föl!... E fölosztott föld körül

sír, szédül és dülöng

a léckerités leheletünktől,

mint ha vihar dühöng.

Fujjunk rá! Föl a szivvel,

füstöljön odafönt!

 

Mig megvilágosúl gyönyörű

képességünk, a rend,

mellyel az elme tudomásul veszi

a véges végtelent,

a termelési erőket odakint s az

ösztönöket idebent...

 

A város peremén sivít e dal.

A költő, a rokon,

nézi, csak nézi, hull, csak hull a

kövér, puha korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.

 

A költő - ajkán csörömpöl a szó,

de ő, (az adott világ

varázsainak mérnöke),

tudatos jövőbe lát

s megszerkeszti magában, mint ti

majd kint, a harmóniát.

 

1933 tavasza



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet

La periferia orașului (Román)

La periferie unde trăiesc,

în prăbușite amurguri,

ca liliecii mici, prin aripi

moi, plutesc fire de scrumuri,

și se depun, ca guanoul,

întărite, în straturi.

 

Așa se lasă pe suflet, era.

Și cum ploile spală

cu cârpele lor groase

acoperișul știrb de tablă -

degeaba spală mâhnirea

de pe inimă, ce e durificată.

 

Poate spăla și cu sânge - așa suntem.

Popor nou, s-a schimbat roiul.

Altfel vorbim, pe cap

altfel ne crește părul.

Nu Dumnezeu, nu mintea, ci

cărbunul, fierul și uleiul,

 

materiile reale ne-au creat,

vărsându-ne în cochilele

acestei societăți crunte,

sub forme topite și severe,

ca să facem față omenirii

pe soluri eterne.

 

După popi, soldați, cetățeni,

așa am devenit în fine,

ascultatori fideli de legi;

esența din orice creație

umană, șuieră în noi,

ca niște violine.

 

Eternul, de atâția,

de când a apărut

universul, n-a mai fost stârpit

pân-acum, deși mult a trecut:

în case foamete, arme,

fanatism și holeră au avut.

 

Viitor învingător n-a fost

încă atât de umilit,

pe cât, sub stele,

voi ne-ați umilit:

ne-am uitat-n jos. S-a deschis

secretul, în pământ pitit.

 

Uitați-vă doar, la scumpa vită,

mașina, e foarte dură!

Sate fragile trosnesc,

ca gheața subțire de paludă,

tencuiala orașelor cade,

dacă fulgeră și cerul tună. 

 

Cine îl oprește – poate, moșierul? -

pe câinele ciobănesc crunt?

Copilăria ei e și a noastră,

Mașina, cu noi a crescut.

Vită cu mână. No, strigați la ea!

Cu nume, de noi știut.

 

Și vedem, că în curând

toți veți îngenunchea

și o veți ruga, căreia

sunteți doar proprietar.

Dar ea îl ascultă, doar,

pe cel ce o hrănea…

 

Iată, aci suntem și împreună,

copiii materiei.

Ridicați-ne inima! Cei ce

vor reuși, o vor avea ei.

Așa puternic poate fi,

doar, cel ce cu noi e plin.

 

Sus cu inima, deasupra uzinelor!

Așa inimă mare, cu scrum,

acela a văzut-auzit, care a văzut

Soarele înecat în propriul fum,

cel ce a auzit zvâcneala pământului

dintr-un tunel, cu abisul surd!

 

Sus, sus! ... În jurul pământului împărțit

plânge amețit și se clatină

zăplazul de răsuflarea noastră,

parc-ar bântui furtuna.

Hai, să suflăm! Sus cu inima,

să fumege sus, întruna!

 

Până când se va lumina superba

noastră valoare cu ordini,

prin care mintea acceptă

finitul infinit,

forțele, ce produc afară

și înăuntru, tot ce e instict…

 

La periferie vuiește acest cânt.

Poetul, rudele,

se uită, se uită, cum se scutură

scrumul gras, moale,

și se depune, ca guanoul,

întărit, în straturi dense.

 

Poetul - pe buze zornăind cuvântul,

dar el, (inginerul vrăjilor

lumii existente),

voit, privește în viitor

și concepe ceva în sinea lui,

ca voi afară, la unison.

 

 

 

 

 

 

 

 



FeltöltőCsata Ernő
Az idézet forrásasaját

minimap