József Attila: Bei der Ernte (Aratásban Német nyelven)

A búzát vágja sok szilaj legény

– Marokszedő leány halad nyomukba –

A síma réz-orcájok kipirulva.

És villog a nap kaszájok hegyén.

A rengő búza hódoló remény.

Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva;

Mint fáradt gyermek, anyjára borulva.

És ihatnék a kutya is, szegény.

Egy szomjazó legény hűs fához lábol,

Jó hosszút kortyant öblös kulacsából

És visszaindul, várja a dolog.

A nap forró haragja újraéled,

A homlokokról izzadság csorog,

De gyűl a keresztekbe-rakott élet.

1922. június

Der Weizen wird von Kerlen geschnitten.

- Je ein Garbenmädchen folgt ihm hintenan, –

die geröteten Wangen funkeln spontan.

‘d, die Sonne blitzt auf dem Sense-Spitzen.

Zitternde Weizen huldigt der Hoffnung.

Benommen liegt er vor ihren zu Füssen;

wie die müden Kinder die Mutter küssen.

Alle wollen trinken, sogar der arme Hund.

Ein durstiger Kerl geht zu dem nahen Zaun,

trinkt aus der Flasche unten den kühlen Baum

er geht zurück, dass Arbeit wartet dort.

Der heisse Zorn der Sonne lebt jetzt wieder auf

von der Stirn, wie die Quelle, der Schweiss tropft,

doch sammeln sie sich die Garben obenauf.

Juni 1922