Szendrey Júlia: Sejtelem

Tavasz van és a szabadban járok

Lesütött fővel csendesen,

Gondolatim, mint elröppenő álmok,

Úgy elmosódnak kétesen.

Fejem fölött az ölelkező ágak

Szerelmes enyelgéseit

Nem nézem én, inkább alatt az árnyak

Kísértetes rezgéseit.

Talán azért van igy, mert nem sokára

Nyugodni ott lenn fogok én,

Keblem kihűlve és szemem bezárva

A sir mélységes fenekén.

 
Nem háborítva semmi földi zajtól

Megsemmisülve porlani,

Megmentve végre az élet bajától

Ködpáraként eloszlani.

Jól sejtek-e ? ... vagy tán csalódom ismét,

Miként csalódtam annyiszor:

Hasztalan várva, hogy az élet terhét

Itt hagyni rám került a sor.

Igy lesz-e ismét ?... s még az életkedvnek

Lepkéje is majd visszaszáll,

Kedveért a néhány virágkehelynek

A mit lelkemben még talál ?

1861

Spring all around, on this outdoor amble,

Head downcast, quietly,

My thoughts, like fleeting dreams they ramble,

Dissolve distrustfully.

I pay no heed to the philandering

Branches' embrace overhead,

My eyes fix on the shadows' menacing

Earthbound vibrations instead.

Perhaps because soon enough, I realize

I will find my peace down there,

With my bosom cold and forever-closed eyes,

In a grave's deep earthen lair.

By pedestrian noises undisturbed,

Like dust, to disintegrate,

Delivered, at last, from the troubled world,

Like spirits, evaporate.

Dare I hope?… or, as so often of late,

Must I be disappointed to find:

I await in vain for cruel fate

To let me leave life's burden behind.

Once again, as before?… will the fluttering

Wings of life-joy find me once more,

To relish the few nectaring

Flowers that grow yet in my soul?