Endrikat, Fred: Der fröhliche Diogenes 64. Weisheit auf Eseln

                    „Verse in Kürze
                      zur Lebenswürze”

Ein Weiser ritt vom Morgenland
auf seinem Esel durch den Sand.
Der Weise dachte, dacht' und ritt,
der Esel stapfte Schritt für Schritt.
Auf gleichem Wege kreuz und quer
kam noch ein weiser Mann daher,
der dachte auch und dacht' und ritt,
sein Esel stapfte Schritt für Schritt.
Die weisen Männer grüßten sich
mit »Salem« und »Gott grüße dich«.
Sie waren nämlich ganz extrem
aus Mekka und aus Bethlehem.
Auch beide Esel grüßten sich
auf ihre Art, ganz einheitlich.
Nach kurzer Zeit ein weiser Mann
mit Vorsicht ein Gespräch begann.
Er wählt als Thema das Problem:
Ob Mekka oder Bethlehem.
Der andre Weise lauscht' und ritt.
die Esel stapften Schritt für Schritt.
So geht es eine Weile fort,
da nimmt der andre Mann das Wort,
behauptet, daß das Seelenheil
allein nur ruht im Gegenteil,
denn überdies und außerdem
nur Mekka – niemals Bethlehem.
Jetzt rief der weise Widerpart:
Man schwört beim Kreuz und nicht beim Bart.
Ob das Gott wohlgefällig sei
von wegen der Vielweiberei.
Höchst sündig – wenn auch angenehm –
sei Mekka anstatt Bethlehem.
Man diskutierte, stritt und stritt.
Die Esel dachten Schritt für Schritt:
Für uns ist beides unbequem,
ob Mekka oder Bethlehem.
Der Abend kam und dann die Nacht.
Wenn sich die zwei nicht umgebracht,
schwört jeder noch auf sein System,
teils Mekka und teils Bethlehem.
Das haben alle Weisen eigen:
Sie lassen sich nicht überzeugen.

Wenn sich zwei weise Männer streiten,
die sollten nie auf Eseln reiten,
auch nicht beim Streit ums Seelenheil,
denn Esel denken sich ihr Teil.
Ob Mekka oder Bethlehem –
für Esel ist dies kein Problem.

                    „Nem eszek életet nyersen:
                     lefőzöm, fűszer a versem.”

Napkeleti Bölcs mi okon
szamaragol a homokon?
Bölcs dolga: gondolni Eget,
a szamáré az, hogy üget.
Ment az uton, ugyanazon
egy másik Bölcs, tudást hozón,
gondolva ugyanúgy Eget,
szamara éppúgy ügetett.
E két nagy Bölcs összeköszönt:
„Szálem”-et és „Áldásözönt”.
Mert hol bölcsességük terem:
Mekka illetve Betlehem.
A két szamár éppúgy köszönt,
csak „Te”-t mondva, nem pedig „Ön”-t.
Aztán, az egyik bölcs barát
kezdeményez nagy hitvitát.
Nem más a vitatéma, nem,
Mint: „Mekka-é, vagy Betlehem?”.
A másik is szeret Eget,
a két szamár egyként üget.
Így megyen ez egy darabig,
s egy Bölcs nekibátorodik.
Őszerinte a lelki üdv
csak egy felől hevíti szűd,
egy helyen trónol értelem,
s az Mekka és nem Betlehem.
A másik meg így kajabál:
A kereszt szent, nem a szakáll.
Istennek egy nő-tej elég,
nem kell neki többnejüség.
Ez nem múlik a kellemen:
bűn Mekka és szent Betlehem.
Az emberszáj vitatkozik,
a szamárláb gondolkozik:
Bennünk a kérdés nincs jelen,
Mekka jobb-e vagy Betlehem.
Fölkelt a nap az éj fölé,
a két Bölcs egymást nem ölé,
csak érvelt: egyik sem pihen:
Mekka szent-é vagy Betlehem.
Ha bölcsek, jellemzi a főket,
hogy nem lehet meggyőzni őket.

Két Bölcs, hogyha vitára várnak,
ne üljenek hátán szamárnak
Az üdv-téma nem kicsi, hát
nem bírja azt el csacsihát.
Mekka jobb-e vagy Betlehem,
szamárnak az lényegtelen.

Hát akkor most mi a tanulság: az-e, hogy a hitviták szamárságok, vagy pedig éppen ellenkezőleg az, hogy csak szamarak számára  „szamárságok", de emberek számára nem szamárságok, hanem — „emberségek"??