Endrikat, Fred: Größenwahn

Unter einer Silberpappel
liegt ein güldner Pferdeappel.
Rund und fein blinkt er im Sonnenschein,
strahlt in seiner frischen, jugendlichen Pracht.
Dieser Pferdeapfel bildet sich tatsächlich ein,
ein Goldschmiedemeister habe ihn gemacht.
Höhnisch blickt der Pferdeapfel
auf zur grauen Silberpapfel,
näselt stolz hinauf: »Na nu,
ä sage mal, ä, wer bist denn du
da aufgebaut aus Talmisilber?
Siehst ja grade aus — ä —– wie —
na — ich finde keinen Reim auf Silber.
Ich weiß nichts von Poesie,
mach dir deine Reime silber.«
Leise rauscht die Silberpappel:
»Pferdeappel, Pferdeappel,
bläh dich nicht im grünen Rasen.
Bald wird die Trompete blasen.
Heut noch bist du jung und neu,
morgen schon vielleicht nur Spreu.
Kratzt ein Spatz dich mit dem Fuß,
bist du Pferdeappelmus.«
Also sprach die Silberpappel
zu dem stolzen Pferdeappel.
Und beim nächsten Morgenrot
lag im Gras er — mausedot. —

Áll s rezeg egy rezgőnyárfa,
lent lócitrom, aranysárfa.
Gömbölyded, csillog és élettel teli,
sugárzik belőle pompa s ifjuság.
Eme lócitrom magát tettleg beképzeli:
aranymíves mívének hiszi magát.
Gúnnyal néz a pacicitrom
a rezgőnyárfára, otrom-
bának mondja orrhangon beszélve:
„Na, na, mit rezegsz ott fent a szélbe,
te úgymond ezüstlevelű? Talmi ezüst!
Úgy nézel ki — ö — hogy is tesz —
na — nem tudok rímet arra, hogy ezüst,
affene ért a — ö — poezishez,
rímeidet tenmagadnak magad összeüsd.”
Így zizeg a rezgőnyárfa:
„Lócitrom, te apátlan-anyátlan árfa,
csak te ne fújd fel magad a porban.
Hamar megfújják a hét harsonát sorban.
Ma még ifjú vagy, új és vidor,
holnap azzá léssz, amiből lettél: pelyva, por.
Egy veréb a lábával belédreszel,
attól te lócitromsav leszel.”
Imígyen szóla a Rezgőnyárfa,
de nem szívlelé meg őlócitromsá(r)ga.
Végzete már másnap utólérte:
a Halál — elgyöve érte. —