Chansons populaires, .: Adieu ces bons vins de Lannoys

Adieu ces bons vins de Lannoys
Adieu dame, adieu borgois
Adieu celle que tant amoye
Adieu toute plaisante joye
Adieu tous compaignons galois

Je m'en vois tout arquant des nois
Car je ne truis feves ne pois
Dont bien souvent sentier menoye

De moy seres par plusieurs fois
Regretés par dedans les bois
Ou il n'y a sentier ne voye ;
Puis ne scaray que faire doye,
Se je ne crie a haute vois.

Agyő Lannoy sok jó bora,
Agyő hölgye s városura,
Agyő lány ki babám vala,
Agyő öröm, vígság szava,
Agyő minden vidám koma.

Gesztenyésben megyek tova,
Borsó, lóbab nem hull oda,
Utamon nem lelek soha.

Megbánom még, hej, laboda,
Hogy az erdő homály hona,
Hogy ösvénynek semmi nyoma;
Nem tudom, hol megyek s hova,
Nem kiáltok — ez a csoda.

    
A vers Guillaume Dufay (vagy Du Fay; fontos zenetörténeti név: 1397-1474) zenéjével hallható a youtube-on:
https://www.youtube.com/watch?v=pmz9K2i5SuE

https://www.youtube.com/watch?v=4esGXmuz4Qg

Du Fay (left) beside a portative organ, with Gilles Binchois (right) holding a small harp in a miniature from before 1451

Könnyű magyarul rímelni sőt jól rímelni (a pocsék rímeléshez különös adottság kell). De tizenöt rímet összehozni, az már magyarul sem éppen gyerekjáték. Mikor belevágtam ebbe a versbe, aggódtam is, hogy Szent Ég, hát ebbe aztán bele fog törni a bicskám. Én mint afféle megrögzött formalista mégis fontosabbnak találtam megtartani e bájos dalocskának eme tulajdonságocskáját, mint a  bármi áron való szöveghűségre-törekvést.

(Tulajdonképpen nem is igaz, hogy az eredetiben tizenöt egyforma rím van, mert úgynevezett hímrímek váltakoznak úgynevezett nőrímekkel, de ugyanúgy hangzanak, mert a nőrím végén álló -e (ö) hangot nem ejtik ki, sőt itt, mivel magánhangzó előzi meg, nem is lehet kiejteni. De ha megzenésítik ugyanezt a szöveget, akkor kiéneklik ezeket az úgynevezett „néma -e"-ket. A fenti fordítás nem énekelhető el Dufay zenéjével, vagy csak az utolsó szótag melizma-szerű megnyújtásával. Az Au clair de la lune — Látni ma a holdat kezdetű népdal fordításában hatszótagos sorokat feleltettem meg az ötszótagos (5 +  -e) francia sornak, mert ott a közismert és nagyon pregnáns dallam odakényszerít még egy szótagot, az a fordítás tehát elénekelhető szillabikusan azaz melizmázás nélkül is.)

Leg„botrányosabb” szabadosságom a „hej, laboda”: világos, hogy pusztán a rím kedvéért került oda, egyébként feltételezem, hogy Vörösmarty nélkül eszembe se jutott volna, és a nagy, zseniális, óriási Vörösmarty is „csak” (?) az amoda, kaloda stb. rímek kedvéért nevezte el hősét Labodának. 

Az a gyanúm, hogy a rímet a lelke mélyén mindenki afféle mellékes cafrangnak tartja, talán még az én lelkem mélye is... Pedig nincs még egy poétikai eszköz, amely akkora karriert futott volna be, mint a rím Európában, miután kitalálta nem tudom ki, még a középkor táján. Lehet, hogy máshol már létezett, de az ógörög, a klasszikus latin és a klasszikus héber költészet nem élt vele. Pedig hatása lenyűgöző, gondoljunk az olyan, még csak nem is költői komolytalanságokra, mint pl. Karinthynak ez a reklámszövege: „Falusi ház pesti ház, mióta házhoz jár a gáz.” Nagyon valószínű, hogy emiatt sokkal több butángázt adtak el annakidején, mint amennyit eme bután hangzó rím nélkül adtak volna el... Vagy: „Kása nem étel, tót nem ember.” A szomszéd népeket enélkül is nagyszerűen lehet gyűlölni, de ez a rím még azt is belénkszuggerálja, hogy a gyűlöletnek megvan a maga jó oka sőt több mint racionális, mélységesen mély exisztenciális alapja; és aki még nem vette észre, hogy a tót nem ember, az majd ettől észreveszi... Mert a rím meggyőző. Hogy a tót objekíve ember-e vagy nem, az teljesen mindegy. Hát ez a rím, éppen ez. Meg kell mondanom, hogy éppen ezzel érvelt egyszer a szlovákok ellen KIVÁLÓ (!) gimnáziumi magyar tanárom, egy KIVÁLÓ versfordító, és ugyancsak KIVÁLÓ, Kossuth-díjas népdalénekes felesége, mindkettő afféle csúcsentellektüel. Ők enélkül is ádázul gyűlölték volna a szlovákokat, okkal vagy ok nélkül, de az ilyesmi jelentősen növeli is a pszichikai energiát. Szerintem ez a lényege a rímnek, politika nélkül is. A rím — a jó rím — poétikai atombomba. Ezért ragaszkodtak sőt még mindig ragaszkodnak hozzá költőink. Pedig a két (vagy több) rímelő szónak a hangzásukon kívül az esetek óriási többségében abszolúte semmi közük egymáshoz jelentésük szempontjából (Stephan George költő azt szerette volna, hogy legyen). 

Az angol rímek túlnyomó többsége kézenfekvő, bárkitől kialálható, csak kevéssé szuggesztív,  sztereotip rím: be — see/she/he/me stb. Az angol költők mégis nagyon sokáig megtartották, a legspirituálisabb, leg„mondanivalósabb” költők is. A francia rímek még semlegesebbek; úgy látom, a francia költők hamarabb is hagyták abba a rímelést, de azért nagyon-nagyon sokáig ott is nagyon-nagyon jól tartotta magát a rím.

A magyar költőknek óriási leleménye — és óriási szerencséje — volt és marad az, hogy nálunk a rímnek nem kell tiszta rímnek lennie, elég, ha a fülünkben jól összecseng a két rímelő szó. Ez azt eredményezi, hogy olyan, poétikailag fontos szóhoz, mint pl. a „szerelem”, nem csak két rím található, mint az angolban vagy 56 mint a csehben, hanem valószínűleg még annál is több, akárhány, szinte végtelen menyiségben. Tehát nyugodtan rímelgethet a magyar versfordító, a rímkényszer aligha fogja túlságosan megkötni a kezét.

Mindezek figyelembevételével megtartottam a vers „egyríműségét”, egyéb, ugyancsak fontos dolgok rovására. Mea culpa. Szárnyaljon túl, aki csak tud, eleve megsüvegelem.